2024. április 20., szombat

Emil Monoron, a szerelő a villanypóznán

A képeslapok, levelezőlapok és egyéb papírok, amelyek előkerültek arról a szabadkai padlásról, nincsenek időrendi sorba rakva. Három halmazt képeznek, mindegyik fehér papírszalaggal van átfogva, amelyekre rá van írva, mit tartalmaz az adott halmaz: V Á R O S O K; Ü D VÖ Z L Ő L A P O K; L EV E L E ZŐ L A P O K.

Minden alkalommal találomra kihúzok valamelyik halmazból egy lapot, és arról írok. A véletlenre bízom magam és velem együtt a hősöket, akiknek egy-egy története előbukkan a képeslappal együtt. Egy héten keresztül nézegetem a lapot, tűnődöm azon, valóban léteznek-e véletlenek. Nincs-e valami titkosabb üzenet, amit fel kellene tárnom, a múltból, felhők szegélyén érkező üzenet. Az pedig különösen nagy fejtörést szokott nekem okozni, hogy időrendi sorrendben adják magukat a lapok. Szinte időrendi sorrendben. Pedig nem rakta sorba a lapokat senki. Természetesen létezik időrendi sorrend, de az a számítógépben van, a szkennelés eredményeképpen. Hiszen valamiképpen csak el kell menteni, tárolni, a jövőnek megtartani ezt a poros gyűjteményt. Nem a számítógépből dolgozom, nem nagyítom ki annak képernyőjén a kiválasztott lapot. Inkább nagyítót veszek a kezembe, vagy megkérek valakit, olvasná el, mi áll a lapon. Így, ezáltal biztosítom a társasági életet ezeknek a régvolt embereknek, akik szavaik, üzeneteik, egymásra gondolásaik által még mindig léteznek, ha másutt nem, hát az én fejemben.

Szívből üdvözli és csokolja Emil, én igen jól érzem magam máma össze jöttünk egy páran s magára gondoltunk. Monor. VIII. 17. Alul pedig az áll, hogy üdvözli … tisztelettel legyen … Részletek a Kossuth térről Üdvözlet Monorról! A címzett pedig nem más, mint Bauer Ilona úrhölgy, Szabatka, Csernovits 347.

Megnyugtató, hogy a postabélyegző alapján 1902. augusztus 18-án postára adott képeslap tanúsága szerint a monori Kossuth tér is olyan sáros, akár az óbecsei zsinagóga előtti utcarészlet, járda azonban már van, a népviseletbe öltözött fiúk és leány abba öltözve néznek a fényképezőgépbe (Kodak). Mögöttük polgári ruhás férfiak igyekeznek a templom irányába. Vagy a kocsma előtt álldogálnak. Ez kultúránkban eldönthetetlen, pontosabban el nem döntendő, hiszen akár a mise után is elmehettek a kocsmába, ahonnan most indulnak sietve hazafelé, hogy senki ne nézzen rájuk szúrós szemmel: késnek az ebédről.

Nem tudom elképzelni Emil érzéseit, aki egy szürke, semmitmondó lapot választott, hogy leírja, Bauer Ilona tudtára adja, hogy szívből üdvözli és csókolja őt. Sejtem, hogy nem léha udvarló és nem kisebb testvér, inkább szívbéli jó barát, olyan, aki nemcsak megírja, hanem fel is adja a képeslapot.

Nem tudok Emillel foglalkozni, ahogyan Monor is hidegen hagy. Rémlik, hogy olvastam a monori országgyűlési képviselőkről, amikor Mikszáth Kálmánt olvastam, vagy korábban Jókai Mórról tanultam, vagy máskor. Amikor a forradalom és szabadságharc rózsája virított gyermeki arcomon, s rácsodálkoztam, hogy minden hős, akiről hallottam, hiszen a mi időnk általános iskolájában nem volt téma a magyar történelem, országgyűlési képviselő volt. Sok évtizeddel később is utána-utánaolvastam az országgyűlési képviselőknek (Monor Pest-Pilis-Solt vármegyéhez tartozott), izgatott a megválasztásuk módja, a korteskedés folyamata. Ha jobban belegondolok, ezzel tartott engem lázban Mikszáth is, regényeiben, országgyűlési apróságaiban. Mindez olyan régmúlt, mint Emil, aki Monoron olyan kiválóan érezte magát, hogy azt szeretettel megosztotta a szabatkai Bauer Ilona úrhölggyel. Örömmel vettem észre ezt az apró helyesírási hibát városunk nevében. Olyan volt, akár egy szeplő valamely fitos orrocskán. Jó humorú, táncos kedvű. Ide-oda ugrándozik minden alkalommal, ahányszor csak az orrocska gazdája felhúzza azt.

Nekem Monor, Emil és az a réges-régi, poros augusztus közepe semmit sem jelent, semmit nem juttat az eszembe.

Hacsak a Mogyoró-sorozat szerzőjét nem (aki bizony-bizony monori születésű volt). A pöttyös könyvek sorozatának fontos hőse volt Mogyoró, akivel azonosulni, akiért izgulni, akivel szerelmessé válni képes volt minden lány, akinek volt olyan szerencséje, hogy megvették neki a pöttyös könyveket. Nem kevés ilyen lány volt errefelé, ma már közelebb vannak a hatvanhoz és a halálhoz, mint az élet izgalmaihoz és a szerelemhez, és legtöbbjüknek gyermekkoruk olvasmányai semmit sem jelentenek. Legalábbis engem erről győz meg a minden vásárban, fesztiválon, városközponti rendezvényen felbukkanó használtkönyves-kínálat.

Néhányan, miközben banánosládákban turkálunk a használt könyvek között, úgy nézünk ki, akár ezek a népviseletes fiatalok a monori Kossuth teret ábrázoló részleten. Döntse el ki-ki maga, hogy ez avítt, demodé és nevetséges, vagy éppen ellenkezőleg. (A gondolatkísérlethez annyit teszek hozzá, hogy tegnap este tíz körül váratlanul elment az áram. Minden kertvárosi, aki azon a környéken lakik, igazolhatja.)