Égszínkék

Nézd, mondta a kislány, ezek mind széncinkék! Tele van velük az udvar, minden tujafába beletúrnak, belefúrnak, éles hangjukkal vidáman énekelnek, miközben apró fejecskéjüket hevesen rázogatják: úgy próbálnak megbirkózni a tujafa termésével, amit ha egészben nyelnének le, úgy bizonyosan megakadna a torkukon. A fekete macska figyeli őket, válaszolta erre a nagyapa. Ha nem elég ügyesek, elkapja őket, és utána szedhetjük össze a tollukat. A tollukaaaat?! Ámult el a kislány. Dehát mi szüksége van a macskának a széncinkék tollaira? Miért tépi ki a tollaikat?! Enyhén pityergővé vált hangon kérdezte ezeket a kislány. A nagyapa elgondolkodott, mit is válaszoljon erre, ha már volt akkora marha, hogy kimondta ezeket a szavakat. Hazudni nem volna jó, hiszen úgysem óvhatja meg a gyermeket a valóságtól. De nem is akart durva lenni. Nehezére esett megtalálni a megfelelő szavakat, mert nem igazán volt a szavak embere, szakmáját tekintve statisztikus. Hmmmm… Nem a tollukra vadászik, tudod. A kislány befogta mindkét fülét, nem akarta hallani a folytatást. Pontosan tudta, hogy miért repülnek a széncinketollak az udvarban szerteszét, ha a Kormos névre hallgató fekete macskának sikerül az akciója. Hát hiszen nem volt már annyira gyermek a kislány, hogy ne tudta volna, a macska bizony ragadozó. Tudtad, kezdte a kislány, tekintetét a nagyapjáéba fúrva, hogy a széncinke is ragadozó? A nagyapa fülét megütötte az is. Ezek szerint az unokája pontosan tudja, hogy a macska ragadozó, és azért repülnek a széncinke tollai szerteszét az udvarban, mert a négylábú kedvenc széttépi az apró madártestet, hogy csillapítsa éhségét. Ezek szerint, folytatta gondolatmenetét a nagyapa, az unokám játszik velem? Nem jutott azonban ideje arra, hogy megválaszolja ezt a hangosan ki sem mondott kérdést, mert a kislány folytatta: jóhogy tudom, hogy miért! Nem vagyok már kisbaba, hogy olyan buta legyek! De te tudtad azt, hogy a széncinke is ragadozó? A nagyapa ezen elcsodálkozott. Ugyanis a tízéves kislánnyal ellentétben ő nem volt olyan jól tájékozott a ragadozók kérdéskörében, és fogalma sem volt arról, hogy ezek a kedves, apró madarak éles csőrükkel képesek nekitámadni más kismadaraknak, majd miután halálra böködték azok testét, képesek falni a húsukból. Olvastam a Wikipédián, mondta a kislány, és erőteljesen bólintott hozzá. A nagyapának fogalma sem volt arról, mi fán terem a Wikipédia, de úgy tett, mint aki pontosan tudja, mert úgy érezte, védekeznie kell a kimondatlan vád ellen is, ami szerint ő maradi. Nem akartam számonkérni a tudásod, bújt hozzá a kislány, mert megérezte, ahogyan az idős férfi megremeg. Tudom, hogy tudod, mondta a kislány. Én sem gondolom, hogy éppen a Wikipédából lehetne megszerezni a tudást, legyintett. A nagyapa megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy ezek szerint mégsem követett el olyan nagy hibát a beszélgetésben, miként azt az elején gondolta. Amikor még amiatt korholta magát, hogy meggondolatlansága miatt a kis unokájának rémálmai lesznek, széttrancsírozott széncinkék és vérszomjas fekete macskák adnak egymásnak gyilkos találkozót a gyermek lelkében az éjszakai pihenő idején. Időközben hazaérkezett a kislány édesanyja. Kizárta a kaput, betolta a kerékpárját. Ahogy odatámasztotta a felcsupaszított törzsű tujának, a széncinkék mind elröpültek, a Kormos névre hallgató macska pedig lustán nyújtózott egyet a napsütésben, aztán odébb ballagott, rózsaszín nyelvét kinyújtva, hátát felfelé görbítve, tappancsaival finoman érintve az avarral, tujaterméssel, mulccsal beterített talajt. A negyvenes évei elején járó nő ránézett a kislányra, aztán kérdő tekintetet vetett az apjára, aki kissé tanácstalanul vonta meg a vállát. Arról beszélgettünk, kezdte az idős férfi, hogy a széncinkék… Igen?! – fordult egész testével az apja felé az asszony. A férfi újra végiggondolta a helyzetet. Nem akart hibázni, márpedig a lánya szigorú, a fekete macska vonulását követő tekintetéből azt olvasta ki, hogy amennyiben ráijesztett a kislányára, akkor bizony lesz nemulass! Mert még majd rémálmai lesznek a gyereknek! A férfi szinte hallotta a ki sem mondott vádakat. Ám hirtelen valami finom, puha meleg fészkelte be magát a kezébe: az unokája keze volt az. A kislány ránézett az anyjára, és azt mondta, hogy: égszínkék. Arról beszélgettünk nagyapával, hogy milyen ritka szép, derült az ég. Igazi égszínkék.