2024. április 14., vasárnap

Türelmetlenek útján

„Lehetetlen” – mondja rég nem látott ismerősöm tusnádfürdői lakosztályunk kertjében (néhány erdélyi pálinka elfogyasztását követően), miután felvázolta nekem, milyen lenne számára az ideális élet. „Egy kisebbségi létben élő erdélyi legénynek hogyan jöhetne össze mindez? Nincsenek meg nekem ehhez a lehetőségeim, bátyám. Ez a realitás. Elengedtem már” – indokolja meg álláspontját az erdélyi legény, miután megpróbáltam rácáfolni kijelentésére. Bár nem jártam sikerrel, a beszélgetés mindenképp tanulságos, elgondolkodtató volt számomra. Vajon ez csak kifogás? Nem is akarja igazán? Egyéni vagy tömegjelenségről van szó? Talán a XXI. századi ember sajátossága, hogy mindent azonnal akar, s ha azt nem tudja megvalósítani, inkább meghátrál? – merülnek fel bennem a kérdések a diskurzus kapcsán.

A hét elején, mielőtt elindultunk volna munkatársaimmal Budapestről a Bálványosi Szabadegyetem és Diáktáborba, sofőrként próbáltam úgy szervezni a 800 kilométer hosszú utat, hogy még sötétedés előtt odaérjünk célállomásunkhoz. De ahogy a népi bölcsesség is tartja: ember tervez, Isten végez. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismeretlen szerpentines utakon, vaksötétben vezetek az ismeretlen felé, miközben azon elmélkedek: bizonytalannak tűnő és nagyon hosszúnak ígérkező utazásunk valójában mennyire egyezik meg egy céltudatos ember életútjával? Pusztán az előttünk álló néhány méterben látjuk az irányt. Éppen csak annyit, amennyit a reflektorok megvilágítanak. Még azt sem lehet mondani, hogy kanyartól kanyarig, akadálytól akadályig létezik a bizonyosság, mert bármikor érhetnek bennünket meglepetések. Tudjuk a célunkat, tudjuk, hová megyünk, de nem látjuk az előttünk álló teljes utat. A jelen, a reflektoron belüli pillanatnyi cselekvéseink határozzák meg, hogy egyszer odaérünk-e a célunkhoz. S ha az utazás előtt ténylegesen belegondolnánk, hogy milyen sokáig kell majd vezetnünk, talán el sem indulnánk. Pontosan úgy, ahogy erdélyi barátom sem teszi. A helyzet az, hogy mai, rohanó világunkban az emberek többsége nem szeret várni. Lépések szerinti tervezés helyett mindent azonnal akarunk. A várakozás ugyanis bizonytalan, a bizonytalanságot pedig el szeretnénk kerülni. Bár sokszor azt gondoljuk, a legrosszabb, ami velünk történhet, hogy elveszítjük a biztonságérzetünket, valójában a bizonytalanság teszi a dolgokat érdekessé, ad mélységet a fantáziának, értelmet az életünknek. A bizonytalanság maga az a probléma, amelynek megoldására az agyunk kifejlődött. A bizonytalanság nélkülözhetetlen tényező a célunk felé vezető úton.

A tusványosi beszélgetés során eszembe jutnak Paulo Coelho sorai, aki a következőt írta az Alef című kötetben: „Miután elültetik a kínai bambusz magját, öt évig semmi sem látszik, csak egy pici rügy. A növekedés a föld alatt megy végbe: a fejlődő gyökérzet vízszintesen és függőlegesen is birtokba veszi a talajt. És azután, az ötödik év végén a kínai bambusz egyszer csak szélsebesen megnő, egészen huszonöt méter magasra.” Az író a műben később kifejti, hogy mi, emberek pontosan olyanok vagyunk, mint a bambusz. Évekig építkezünk, fektetünk energiát valamibe, majd ha kellően kitartók vagyunk, akkor eljön az idő, és senki sem állíthat meg bennünket a növekedésben. Gondoljunk csak bele! A lelkünk, a kapcsolataink, az életünk úgy fejlődik, akár a bambusz. Évekig egyszerű kis rügyként vár, és csak a gyökere növekszik. Rengeteg energiát felemésztő fázis ez. Lehet, hogy öt, az is lehet, hogy jóval több év kell hozzá, hogy eljussunk az általunk áhított célhoz, ám ha nem adjuk fel, eljön az idő. Legyen szó bármekkora célról is. Ne legyünk türelmetlenek!

Nyitókép: (illusztráció)