Édesapám az 50-es években naponta vásárolta a Magyar Szót és a Dnevniket, ami akkortájt nem számított ritkaságnak. Ezekből tanultam meg olvasni, és a latin mellett, jóval iskoláskor előtt, elsajátítottam a cirill betűket is. Ugyanakkor sehogyan sem értettem apám egy barátjának a gúnyos szavait, aki a lapunkat Hazug Szónak csúfolta.
Megtudakoltam, hogy mi ennek az oka, és megtudtam, hogy az emberek nem hittek a politikai oldalakon megjelent írásoknak. Azt is elmondták, hogy a Dnevnik sem különb, de ráhagyják annak bírálatát az anyanyelvű olvasóira.
Egészen fiatalon tudtam már tehát, hogy a Magyar Szó, a többi újsággal egyetemben, pártlap, később azt is, hogy tömény politika csak a sporton nincs, igazán tájékozódni belőle pedig kizárólag az irodalmi jellegű oldalak és a humoros rovatok (Grimasz, Magyarzó Pistike, Kopeczky-karcolatok stb.) sorok közötti olvasásával lehet.
Ötven éve, amikor a laphoz kerültem, a sportrovatok továbbra is alapjában véve politikamentes oldalak voltak, vagy legalábbis nem robbantottak ki politikai jellegű botrányokat, ugyanis a beépített cenzorok jórészt elég hanyagul végezték a pártfeladatot, és volt rá lehetőség itt-ott a sporton is beszúrni valamit.
Idővel észrevettem, hogy vannak más hazug szavak is. Akadtak ugyanis szerkesztőségek és elsősorban vitatható erkölcsű kollégák, akik nem riadtak vissza a munkájukat megkönnyítő csalástól, amilyen például a kitalált nyilatkozat vagy teljes interjú. Az egyik fővárosi lap így exkluzívnak jelzett interjút közölt egy sportmunkással, akiről a szerző nem tudta, hogy néhány nappal korábban elhunyt. Érkezett egy állítólag a felvonó előtt készült, Négyszemközt Maradonával című, az argentinok hadiszállásán lejegyzett tudósítás is a foci-vb-ről, noha nem volt titok, hogy oda nemhogy szerb, hanem argentin újságírót sem engedtek be. Mivel az esetek bosszantóan elszaporodtak, Gáspár Mihály, rovatunk akkori szerkesztője a szöuli olimpián, hogy a fővárosiakat megviccelje, a sajtóértekezletre érkező Carl Lewis híres atlétának Hi Carl!-lal odaköszönt, aki azt, illedelmes ember lévén, fejbiccentéssel kísért Helló!-val viszonozta. Persze a többiek félreértették, és féltékenykedve elhitték, hogy Misi és Carl ismerik egymást.
Gáspár sajnos önhibáján kívül maga is a lappal együtt egy kigondolt interjú áldozata lett. Két évvel korábban én tudósítottam a spanyolországi kosárlabda-vb-ről, ahol bosszantó módon nem lehetett a kosarasok közelébe jutni. Csak a nagykövetségi fogadáson sikerült rávenni az akkor 18 éves újonc Vlade Divacot néhány kérdés megválaszolására. Diadalittasan elküldtem az írást, mire jött Misitől a visszajelzés, hogy elkéstem, Divac-interjút előző nap már átvettek egy másik laptól. Mondtam, hogy az csak kigondolt lehetett, mert a kolléga, velünk együtt, addig a fogadásig 50 méternél közelebb nem is juthatott Divachoz. Nagyon mérges lettem, hogy a valóban exkluzív interjúm már nem kerülhetett be az újságba.
