Sokszor az az érzésem, azok, akik statisztikai mutatókkal akarják igazolni munkájuk eredményességét, valami huncutságot véka alá rejtenek. A statisztika ugyanis az a tudomány, amely mindig azt mutatja, amit épp az illető statisztikus ki akar mutatni. Így van ez a Szerbiai Birkózószövetség vezetőivel is, hiszen a szövetségi kapitány fejből sorolja, irányítása alatt hány érem született a különböző világversenyeken, és ilyenkor nehéz bármit is mondani, hiszen „a számok magukért beszélnek”.
Nos, a mostani eszmefuttatásomban is mesélek majd néhány átlagról, de eszem ágában sincs valamit elhallgatni. Sőt.
Befejeződött a honi I. birkózóliga alapszakasza. Azt már a rajtnál tudni lehetett, hogy a Partizan, a Proleter és a Spartacus végez az első három helyen, az egyetlen dilemma az volt, vajon a rájátszást jelentő negyedik helyet ki kaparintja meg. Ennek kapcsán a kragujevaci Radnički és a magyarkanizsai Potisje csapatát emlegették, de a sportágban jártasak tudták, hogy a legjobbak társaságába visszatért Zenta is beleszólhat a dolgok menetébe. Így is lett, s az, hogy nem a Tisza-partiak jutottak el a szabadkai rájátszásba, csak néhány párharc kimenetelén múlott.
Az, hogy nem a Zenta, vagy a Potisje lép szőnyegre a hétvégén a bajnoki titulusért, jelen pillanatban nem tragédia. Ezeknek a kluboknak most nagyon nem hiányzik egy újabb utazás, egy újabb kiadás, egy újabb fogyasztás. Csak egy adat: mindkét klub nagyjából hasonló összegből, azaz még 300 ezer dinárból sem gazdálkodta ki az idei versenyévadot. Összehasonlításként: a kragujevaciak ennyit kapnak városuktól 1 (azaz: egy) hónapban. És, még mielőtt felháborodna valaki, mit akarnak ezek a birkózók eme válsággal sújtott világunkban, mindjárt kijelentem helyettük is: semmi különöset. Egyik is, meg a másik is teszi a dolgát, hosszú évtizedek óta. Nevelik az ország legjobbjait, azokat, akikre később nem csak mi, vajdasági magyarok vagyunk büszkék, hanem még Belgrádban is örülnek sikereiknek, mert az ő diadalaik révén megannyi botcsinálta edző, tisztviselő és tisztségviselő élősködhet az állam hátán. A fiúk részt vesznek a silány bajnokságban, mert a közeg, a közösség ezt megköveteli tőlük, csak épp azt nem kérdezi senki, miből versenyeznek.
Vissza a statisztikához. A hétvégén a címvédő Partizan ellen fellépő zentaiak átlagéletkora 17,4 év volt. Messze ők a legfiatalabbak a ligában. Ilyen csapatot régebben nem is engedtek kiállni a felnőtt mezőnyben, mert nagy a kockázata a sérülésnek. A zentaiak kénytelen-kelletlen versenyezték végig az idényt ezzel a korosztállyal, mert az elmúlt évek hanyatlása azt eredményezte a nagy múltú Tisza-parti klubban, hogy eltűnt egy teljes nemzedék a szőnyegről, s most abból főznek, amijük van. Pontosabban, azokkal, akiket nem lehetett még más klubokba csalogatni aprópénzért, mert ugyan a Zenta lemaradt a rájátszásból, de például csak a Proleterben négy zentai lép majd fel az elődöntőben. Na, ez a tragédia, meg az, hogy Belgrádban szombaton a bajnokcsapat (meg a kragujevaci Radnički) is bírói segédletre szorult a serdülők ellen! A bajnokságban a zentai és a magyarkanizsai fiatalok is kivillantották a foguk fehérjét, és sokan megsütötték magukat velük, mert lebecsülték őket, még taknyosoknak tartották a fiúkat.
Jövőre, vagy inkább 2011-ben már egészen más lesz a helyzet. Ha a szorgalmuk nem lankad, ezek a gyerekek szétpofozzák a mezőnyt. Meg az utánuk következő nemzedékek, meg az azok után érkező kispionírok is. Utánpótlásból nincs hiány a Tisza mentén, mégis, rettegek ezen klubok jövőjéért. Mert a 18 éves fiúk is esznek (ha épp nem koplalnak a fogyasztás napjaiban), ezek a fiúk is szeretnék látni munkájuk gyümölcsét, s ők sem estek a fejükre, hogy elég legyen elhúzni előttük a mézesmadzagot.
Sajnos, errefelé még a mézesmadzagot sem mutogatják nekik. Elhangzik ugyan egy-két ígéret a politikusok részéről, de a végén az sem teljesül, hanem magukra hagyják azokat a klubokat, amelyek szinte kizárólag csak válogatottakat nevelnek. Látják viszont ezt máshol, Nagybecskereken, Belgrádban, ahol szinte nem is foglalkoznak nevelőmunkával, mert olcsó pénzért el lehet csalni a vajdasági magyar fiúkat. Hogy meddig hajlandóak Zentán és Magyarkanizsán – de idevehetjük nyugodtan Szabadkát is – ingyen dolgozni, megjósolhatatlan. Egy biztos: amennyiben községeink (meg a szakági szövetség) hagyják, hogy ezeket a gyerekeket is elvigyék innét, úgy lehet, hogy olyan gödör következik, amelyből már nem lehet kimászni. S akkor semmilyen statisztika nem segít majd a szerbiai, ha úgy tetszik vajdasági birkózáson.
