Szórendünk „áldásai”. „Áldott magyar szórend, ügyetlen szavaink gyámola!” – kiált fel nagyszerű Babits-könyvének, A hegyi költőnek bevezetésében Nemes Nagy Ágnes. A magyar szórend csakugyan „áldott”, mert hajlékonyan alkalmazkodik a közlés hangsúlyviszonyaihoz, s ezzel lehetővé teszi lényegesnek és kevésbé lényegesnek pontos megkülönböztetését. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a magyar szórend teljesen szabad, hogy a szavakat tetszés szerinti sorrendben rakosgathatjuk egymás után!
Egy ideje rendszeresen hallhatjuk a rádióban (sajnos), hogy „Szarajevóban a szemben álló felek ismét egymás állásait lőtték”. E mondatban a főhangsúly az egymás állásait szerkezetre, pontosabban ennek első szótagjára, az egyre esik. Ez lenne hát a kijelentés legfontosabb mozzanata, az ún. fókusz? Hogy a harcban álló felek egymásra lőnek, nem pedig saját magukra? Olykor persze az utóbbi is megesik. Ilyenkor indokolt is a fenti típusú szórend, pl. „Az amerikaiak a saját egységeiket bombázták”. Szarajevóban azonban „mindössze” annyi történik, hogy „a szemben álló felek ismét lőtték egymás állásait”. Tehát az újságoló rész nem az egymás állásait, hanem az ismét lőtték.
Újból egy háborús mondat, újból suta, képtelen szórenddel: „A kelet-boszniai harcokért is a szerbek a muzulmánokat hibáztatják” (egyik országos napilapunk tavaly áprilisi számából). E mondatot – hála az „áldott” magyar szórendnek – legalább háromféleképpen alakíthatjuk, s mindegyik változat hibátlan lesz, csak a jelentésük különbözik egy árnyalatnyit. Íme: „A kelet-boszniai harcokért is a muzulmánokat hibáztatják a szerbek”; „A szerbek a kelet-boszniai harcokért is a muzulmánokat hibáztatják”; „A szerbek a muzulmánokat hibáztatják a kelet-boszniai harcokért is”. Így is jó, amúgy is, csak éppen úgy nem jó, ahogyan az újságban megjelent.
Újabb eltévedt jelzők. Jó huszonöt évvel ezelőtt a Népszabadságnak azóta jobblétre szenderült Mondd és írd rovatában Grétsy László közölt cikket az „eltévedt” jelzőkről, tehát arról tipikus nyelvi pongyolaságról, hogy valamely kötöttnek vélt sorrendű jelzős szerkezet elé úgy biggyesztenek oda egy újabb jelzőt, hogy ennek nyomán félreérthető, sokszor nevetséges szókapcsolat keletkezik. Grétsy tanár úr példája ebben a régi cikkben ez volt: ekkor és ekkor tartják „a hagyományos mezőgazdasági szakemberek baráti találkozóját”. E hajdani meghívó írója annyira tisztelte a mezőgazdasági szakemberek baráti találkozója kifejezést, hogy nem merte megbontani az újabb jelző, a hagyományos kedvéért, hanem ez utóbbit az egész kifejezés élére helyezte. Így keletkezett a – legalábbis kétértelmű – hagyományos mezőgazdasági szakemberek kifejezés. Holott nem a szakemberek voltak hagyományosak, hanem csupán a baráti találkozójuk.
Miért idézem most fel ezt a régi példát és elemzését? Mert ugyanilyeneket hallok ma is a rádióban meg a televízióban! A tartalom, meglehet, éppen az ellenkezője az akkorinak, ám a nyelv, ez a makacs és „rendszersemleges” médium (!) ugyanazokat a lehetőségeket kínálja fel, és ugyanazokat a csapdákat rejti használója előtt, mint tizenöt éve.
Lássunk hát két aránylag friss (múlt szeptemberi) példát! Erre a hírre ébredek, a Vasárnapi újság című rádióműsort hallgatva: „29-én megkoszorúztuk a felújított hősi halottak emlékművét.” Felújított hősi halottak?! Brr! Valójában persze a hősi halottak felújított emlékművéről van szó. A másik példa: a tévéhíradónak (így mondta be a riporter) „a nemzetközi emésztőszervekkel foglalkozó társaság elnöke” adott nyilatkozatot. Az emésztőszervek bizonyos értelemben valóban nemzetköziek, ám itt bizonyára az emésztőszervekkel foglalkozó nemzetközi társaságnak az elnöke jelent meg a képernyőn.
Kis hal a nagy hal hálójában. Képzavar akkor jön létre – olvasom a Nyelvművelő kisszótár frissiben elkészült szócikkében –, „amikor a nyelvi kép elszakad a valóságtól, részint azért, mert a kép és a vele kifejezni próbált jelenség között nincs meg a kellő kapcsolat, részint azért, mert a kép össze nem illő elemekből áll. Önmagukban kifogástalan szóképek összekapcsolása is okozhat képzavart, ha a különnemű képelemek feltűnően ellentmondanak egymásnak és a szövegkörnyezetnek”.
Lássunk minderre néhány példát, szemléltetésül és okulásul! A pszichológusnő ezt mondja egy tévébeszélgetésben: „Nincsen meg az a harmadik fül, ami az érzelmi finomságok érzékeléséhez kell.” Igaza van, nincs harmadik fülünk. Pedig milyen jól jönne!
A magyar klubcsapat nehéz ellenfelet kapott a kupasorsoláson. Edzője így méltatlankodik: „Világos, hogy a Vác kis hal, amelyet könnyebben dobtak oda egy nagy hal hálójába”. De az is világos, hogy a nagy hal nem kifogja a kis halat, hanem még ott helyben, a vízben megeszi!
Nem szeretnék egyetlen foglalkozási ágat sem kipellengérezni, de úgy látszik, a rádióban meg a tévében nyilatkozó közgazdászok (régi, szebb szóval: közgazdák) különösen sok képzavart termelnek. Talán mert gondolkodásuk elvontabb a megszokottnál, s a fogalmak mögött (alatt?) nemigen látják az eredeti konkrétumot. Vagy talán az a baj, hogy túl bonyolult (és nem is mindig kellemes) dolgokat igyekeznek megmagyarázni? Íme néhány válogatott példa az elmúlt évek terméséből: „A küszöböt nagyon jól körbejárta (!) a vezetés (!), és ezt hirdette meg a kormányprogramban”; „Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk ezt a langyos vizet felpörgetni”; „Az ország hajója normális vágányra kerül”. A hajó tehát már sínen van. Még szerencse!
Fejezzük is be gyorsan, mielőtt képzavarba jövünk!
(Forrás: Kemény Gábor: Nyelvi mozaik. Tinta Könyvkiadó, 2007; anyanyelvcsavar.blog.hu – szerkesztett változat)
