Százhuszonkilenc évvel ezelőtt, 1896. augusztus 18-án született Újpesten Laziczius Gyula nyelvész, nyelvjáráskutató, egyetemi tanár, a nyelvtudomány doktora, irodalomtörténész, az MTA rendes tagja. Fonológiai és általános nyelvelméleti kutatásaival a 20. századi magyar nyelvtudomány egyik kiemelkedő alakjává vált.
Az újpesti főgimnáziumban érettségizett 1914-ben, majd a Budapesti Tudományegyetemen tanult tovább, ahol 1915-ben megszakította tanulmányait, ugyanis katonaként harcolt az első világháborúban a keleti fronton. 1916-ban hadifogságba esett, ahonnan 1918-ban tért haza. Mindezek után folytatta a tanulmányait, és 1920-ban magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett. 1922 és 1932 között a Kohner bankház külföldi levelezési osztályát vezette, ezzel egy időben nyelvészeti tanulmányokat folytatott a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Miután 1929-ben átvette a bölcsészdoktori oklevelét, az 1930 és 1932 közötti időszakban belföldi kutatási ösztöndíjjal végzett nyelvészeti tanulmányokat, így 1933-ban magántanári képesítést szerzett az általános hangtan tárgykörben – különös tekintettel a magyar és a szláv nyelvekre. Politikai okok miatt 1950-ben kényszernyugdíjba kellett vonulnia, ám a tudományos kutatómunkát ezek után sem hagyta abba. 1952-ben a nyelvtudományok kandidátusa lett, 1957-ben pedig külön eljárás nélkül vált a nyelvtudományok doktorává.
Nyelvészeti kutatásai az általános nyelvészet témakörének vizsgálata mellett mindenekelőtt a fonetikára és a fonológiára fókuszáltak. Nagy hatással volt rá az újgrammatikus nyelvszemléletet felváltó strukturalista nyelvelmélet, amelynek képviselői a nyelvet elemeire bontották, és az elemek közötti viszonyokat vizsgálták, a viszonyokból vontak le következtetéseket. Laziczius Gyula szintén hozzájárult a strukturalizmus magyarországi térhódításához, ugyanis munkásságát, kutatásait Saussure mellett nagymértékben meghatározta a funkcionalista aspektust a hangtanban is alkalmazó Prágai Nyelvészkör és Baudouin de Courtenay hangtani elmélete, így a fonetika és a fonológia kérdéseit ő maga is funkcionális megközelítésből vizsgálta. 1932-ben Bevezetés a fonológiába címmel jelent meg munkája, amely hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt a tudományág első összefoglalója volt, pontosabban ezt tartják a világ első fonológiai tankönyvének. A kötetet 1961-ben német nyelven is kiadták. A munka első része bemutatja a fonológia történeti kialakulását, legfontosabb elveit; a második rész a magyar nyelv fonológiájával foglalkozik; a harmadik rész pedig a történeti fonológia leglényegesebb kérdéseit tárgyalja. Tíz évvel később, 1942-ben megjelent az Általános nyelvészet – Alapelvek és módszertani kérdések című munkája, 1944-ben pedig a Fonétika című műve.
Általános fonológiai kutatásai mellett tanulmányozta az európai és a magyarországi nyelvjáráskutatás hangtani alapelveinek előzményeit és hátterét is. Laziczius mindemellett egy olyan szintagmatikán is dolgozott, amelynek értelmében a nyelvnek két szemléltető funkciója van. Szerinte a nyelv egyrészt a tárgyakat, cselekvéseket, folyamatokat jeleníti meg, vagyis ezekhez rendel nyelvi jeleket. Másrészt a nyelvnek olyan eszközei vannak, amelyek ezeket a jeleket egymáshoz kapcsolják – ez alkotja a nyelv szintaxisát. Úgy gondolta, hogy a nyelvészeti kutatókat kizárólag a szintaktikai eszközök érdekelhetik, ugyanis a végtermék, a mondat már nem tartozik a szintaxishoz. Lazicziusnak ez a szintagmatikája viszont nem jelent meg.
A világháború okán viszonylag későn kezdte el művelni a nyelvtudományt, a politika pedig hamar eltávolította az elfoglalt posztjaiból, így tudományos eredményeinek nemzetközi elismerése csak későn érkezett meg. Nemzetközi ismertsége és elismertsége csak a halálát követően, az 1960-as években érett be, külföldön tanulmánykötetet is szenteltek Laziczius emlékének.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1935-ben levelező, 1945-ben pedig rendes tagja lett. Az MTA szervezeti átalakulása során 1949-ben tanácskozó taggá minősítették, rendes tagságát csak posztumusz, 1989-ben adták vissza. 1990-ben szintén posztumusz Kossuth-díjban részesült, amelyet a modern magyar nyelvtudomány megteremtéséért végzett munkásságáért kapott.
„A Saussure és Bühler, illetőleg a prágai iskola működése nyomán egyre határozottabban kibontakozó modern nyelvészeti irányzatoknak hazánkban kétségkívül Laziczius volt legeredményesebb és leghatásosabb meghonosítója és továbbfejlesztője. Amit Gombocz még csak elkezdett, de aminek teljes kifejtésében korai halála megakadályozta, azt hazánkban Laziczius bontakoztatta ki számos cikkében és könyvében. Az általános nyelvészetet mint önálló nyelvtudományi diszciplínát nálunk ő emelte először európai színvonalra” – írta Laziczius munkásságáról Telegdi Zsigmond nyelvész.
Főbb művei: Bevezetés a fonológiába (1932), A magyar nyelvjárások (1936), Általános nyelvészet – Alapelvek és módszertani kérdések (1942), Fonétika (1944), Lehrbuch der Phonetik (1961), Fonetika (szerk. Simonyi Pálné, 1963), Selected writings of Gyula Laziczius (Ed. by Thomas A. Sebeok, 1966).
(A Magyarságkutató Intézet honlapján található írás szerkesztett változata)
