Jó gyerekekre vágyunk. Szülőként fontos, hogy a gyerekünk jól viselkedjen, és tanárként is mindannyian tudjuk, hogy a problémás, beszólogató, eleven tanulóknak nem igazán tudunk örülni. Amikor egy gyerekről azt mondjuk, hogy jó, általában megnyugszunk. Jó gyerek, nem problémás, figyel, alkalmazkodik, nem kér sokat, nem zavarja a környezetét. Pedagógusként és szülőként is könnyű fellélegezni mellette, hiszen nem okoz konfliktust, nem borítja fel a rendet, nem követel túl sok figyelmet.
Csakhogy a jógyerek-szerepnek van egy kevésbé látható oldala is, amely gyakran csak később, felnőttkorban válik igazán érzékelhetővé. Az alkalmazkodás ugyanis önmagában nem probléma, sőt az együttélés és a közösség része, de egy ponton túl könnyen átcsúszhat önfeladásba. A kérdés nem az, hogy tud-e alkalmazkodni egy gyerek, hanem az, hogy közben megmaradhat-e önmagának. A túl jól alkalmazkodó gyerek gyakran nagyon korán megtanulja, hogy a szeretet, az elfogadás és a nyugalom ára a saját szükségleteinek a háttérbe szorítása. Nem feltétlenül hangos tiltások vagy elvárások hatására, sokszor elég egy feszült családi légkör, egy érzelmileg túlterhelt szülő, egy olyan közeg, ahol a konfliktus nem fér bele. Ilyenkor a gyerek finom érzékelőként letapogatja, mire van szükségük a felnőtteknek ahhoz, hogy minden rendben legyen, és ehhez igazítja a viselkedését. Nem sír, nem kér, nem ellenkezik, inkább visszafogja magát.
Kívülről ez mintaszerű működésnek tűnik, belül azonban gyakran folyamatos készenléti állapotot jelent. A gyerek nem azt kérdezi magától, hogy mit szeretnék, hanem azt, hogy mit várnak tőlem. Ez a működés rövid távon valóban megkönnyíti a mindennapokat, hosszú távon viszont komoly következményekkel járhat. Az önértékelés ugyanis nem abból épül fel, hogy mennyire tudunk megfelelni, hanem abból, hogy van-e tapasztalatunk arról, hogy önmagunkért is elfogadhatóak vagyunk. A túl jól alkalmazkodó gyerek sokszor nem tanulja meg felismerni a saját határait, érzéseit, vágyait, mert ezek kifejezése korán összekapcsolódik a feszültség, a bűntudat vagy az elutasítás élményével. Felnőttként ez gyakran döntésképtelenségben, túlzott megfelelési kényszerben, kapcsolati bizonytalanságban jelenik meg. Az ilyen felnőttek sokszor megbízhatóak, lelkiismeretesek, terhelhetőek, miközben belül bizonytalanok abban, hogy mit szeretnének valójában. Nehezen mondanak nemet, félnek konfliktust vállalni, és gyakran csak utólag érzik meg, hogy átlépték a saját határaikat. Döntéseik nem belső iránytűből születnek, hanem abból, hogy mi tűnik helyesnek, elfogadhatónak, elvártnak.
A jó gyerek felnőttként gyakran jó munkavállaló, jó partner, jó barát, miközben saját magához a legkevésbé jó. Ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek ne kellene alkalmazkodnia, hanem azt, hogy szüksége van arra a tapasztalatra is, hogy az érzései, ellenállása, indulatai elviselhetőek és kezelhetőek a környezet számára. Hogy lehet dühös anélkül, hogy elveszítené a szeretteivel a kapcsolatot, lehet nemet mondani anélkül, hogy elutasítottá válna.
