2024. július 21., vasárnap

Az egyik most bújik elő

Az északi sarkkör egyik megfigyelőállomásán éjjel-nappal éberek a gépek és a kamerák. Igen nagy körzetet vizsgálhatnak. A háromemeletes épület tetejéről pásztáznak a gondos műszemek, a számítógépek meg minden pillanatról fölvételt készítenek, és rögzítik is. Nemcsak az állatokról és a madarakról adnak számot, de a szelekről, a felhőátvonulásokról, a hőmérséklet alakulásáról is gyűjtenek adatokat. A megfigyelőállomás körzetében vannak jegesmedvebarlangok is. Ezekbe húzódnak be a macimamák, ha utódokat nevelnek a szívük alatt. A barlangokat a kutatók alakították ki. Be is kamerázták őket, hogy megfigyelhessék a vemhes jegesmedvéket.
Közel az állomáshoz talált magának pompás helyet az a jegesmedvemama, aki később pótmamája lett az otthonától és anyjától véletlenül elszakadt, világjáró Petibocsnak. Befogadásakor boldogan bújt pótmamája két karja közé, és azonnal rátalált a pompás tejet adó emlőre. Sokáig nem mert a barlang kijárata felé sem nézni, de nem maradhat apróka még a fehér bocs sem! Boldogok voltak nagyon a pótmama kislányával, Százszorszéppel. Ám nem voltak egykorúak. Petibocs egy hosszú világossal hamarabb született. Ez a korelőny, meg az, hogy ő fiú, azt eredményezte, hogy testben jóval nagyobb volt, mint a kislány. 
A természet megtette hatását. Petibocs egyszerre kíváncsi lett, mi is van a bejáraton kívül. Kibújt, beleszagolt a levegőbe, mintha már jártam volna errefelé is, mormogta maga elé. Eddig inkább álomnak tűnt neki, ha emlékezetében fölvillant egy-két pillanat arról, hogy ő látott már napsütést, tengert, jégtáblát, talán ültem is rajta, mosolygott. Nem sokáig volt a barlangon kívül, visszaszökött, pótmamához bújt, hozzá meg húgocskája, Százszorszép törleszkedett.
– Ijesztő odakint – számolt be pótmamának.
– Féltél? – kérdezte a kislány.
– Kicsikét.
A tudósok egy fölvételen azonnal fölfedezték, hogy a vendégbocs világot látott. Aztán többször is messzelátón át észrevették, hogy távolabb is jár, föl kívánja fedezni a környezetet.
– Bátorságra kapott – jegyezték be a Petibocsról vezetett naplóba.
E tájban jött meg a körlevél, amelyben érdeklődtek a világutazó jegesmedvebocs után. Hamarosan kis ketrecbe zárták Petibocsot, aztán a levegőbe röppentek egy hangosan, ijesztően zúgó, rázkódó gépmadárban. Így került sor a találkozására a mamájával. Macimama megszerethette fiacskáját, de vissza már nem fogadhatta, mert a természet törvénye szigorú, egy újabb bocs közeli világrajövetele zárta ki az együtt maradást.
Visszatérve Petibocs hosszan, sok napig nem szagolt ki a levegőbe. A tudósok a fölvételeken azt láthatták, hogy napokon át ki sem mozdult pótmama ölelő karjai közül. Százszorszép napjában számtalanszor megbökdöste orrocskájával a bátyót, de az nem reagált.
Végül egy talányos eset megfejtése lázba hozta a megfigyelőállomás tudósait. A belső fölvételen az látszott, hogy a medvemama áll a kijárat mellett, eltakarja azt, a külső kamera viszont azt adta mindenki tudtára, hogy Petibocs újra a régi, mert ismét kibújt a boldog fészekből. Egy bajszos bácsi, aki elsőnek észrevette a fölvételen a jegesmedve-fejecskét, megjegyezte:
– Az egyik most bújik elő.
– Kidugta a fejét – így a másik.
– No de melyik is ez?
– Melyik lenne? A hím. Ő már járt kint. Meg fiú. Bátrabb.
Nézte a két tudós fej a képet, a mozgást, de sokat nem láthattak. A kicsi medvefej visszahőkölt.
– Mintha megijedt volna! – hangzott a sima képű szájából.
– Nézzük csak a belső fölvételt.
Azon semmit sem láttak. A mama eltakarta mind a két bocsot.
A bajszos a másik monitorra nézett.
– Újra kidugta a fejét az egyik.
Társának válaszolni sem volt ideje, mert egyetlen pillanat alatt kint volt a kislány, mögötte meg a fiú bátorította.
– Kilökdöste a kicsit a barlangból a napvilágra! – nevetett föl a borotvált képű.
Fölerősítették a barlangba szerelt mikrofon hangját.
– Sír a kicsike! – nevettek a tudósok.
Százszorszép nagyon félt a kinti világtól. Kíváncsi volt rá, milyen is a napsütés, vagy a sötét éjszaka, hiszen mama is, és Petibocs is mesélgetett neki csodálatos dolgokról.
Néhány lépésre a barlang bejáratától hirtelen visszafordult, talán iszkolni akart befelé, de mögötte ott állt a bátyó, kegyetlenül megállította. Százszorszép ijedten fölsikoltott. Ezt világosan meghallották a tudósok a hangszóróból.
A kislány félelmét azzal győzte le Petibocs, hogy melléje ugrott, két lábra segítette, megölelte, majd hirtelen meghempergette a friss hóban. A kislánynak nagyon tetszett a játék! Összeakaszkodott a két kölyök, dulakodtak egymással, de Petibocs vigyázott, nehogy erősebben megszorítsa húgocskáját, mert a fájdalom megszakíthatja a boldog játékot. A fiú arra törekedett, hogy távolabb csábítsa a kislányt a barlangocska ajtaja elől. Ez sikerült is neki. Kilépett pótmama. Most kezdődött el csak igazán a játék! Fölmásztak a fölnőtt hátára, onnan csúsztak boldogan a fehér talajra, vagy ügyetlenkedtek és véletlenül pottyantak bele a puha hódunnába.
– Ez most még a játék időszaka – szólalt meg a megfigyelőállomás parancsnoka. – Nemsokára megismerkednek a vízzel, a vadászattal, az élettel.
– Érdekesek ezek a kisbocsok! – mondta a zoológusasszony, aki vastag kendőbe csavarta a fejét. Csak az orra látszott ki a bugyolából.
A naplójába a kendős néni ezt jegyezte be: 
„Közös barlangban példásan fölnevelt két jegesmedvebocs. Hím és nőstény. A hím, a befogadott, valamivel idősebb. Nagyon összenőttek. Szinte szeretik egymást. Ajánlatom: valamelyik szaporítóhelyünkre együtt helyezzük el őket, mert nagy valószínűséggel egyszerű és sikeres lesz a nászuk, hiszen összeszoktatási időre szükség nincs.”
 

Nyitókép: Pixabay