A találkozás Macimama és Petibocs között örömet és könnyet is fakasztott. Örültek egymásnak, az anya szeretgette a fiát, akit alig mert már kisfiamnak szólítani, hiszen oly nagyra nőtt. Még egy hosszú éjszaka, és meg kell tanulnia az önálló életet. Macimama szemének fénye borús lett arra a gondolatra, hogy ezt a tényt, az egymástól való természetes elszakadást neki kell közölnie a fiával. Mielőtt megszólalt volna, erősebben megölelte Petibocsot.
– Mi van, anya? – kérdezte a fiú. – Nagyon megszorítottál.
– Búcsúzom, kicsi fiam. Tőled búcsúzom.
– El kell menned, anya?
– Neked kell visszamenned, Petibocs. A húgocskád biztosan nagyon megszeretett. Meg pótmamád is visszavár. Ő tovább nevelhet téged, én már nem tudlak etetni. Nincs tejem.
– Miért, anya?
– Nem szoptál az emlőmből. Így elapadt a tejem. Így menned kell, ahol megéred a szabadba eresztést. Az anya elküldi magától a gyermekét.
– Ez vár reám? Miért, anya?
– Ezt parancsolja nekünk a természetes létünk. Az életünk törvénye.
– Milyen törvény az, amely elszomorít, és rosszat cselekszik velünk?
– Három hosszú éjjel és három hosszú nappal a jegesmedvebocs élete anyja szerető két karja között.
– És utána?
– Utána kiküldi gyermekét a világba, menjen, éljen egyedül! Tanuljon meg élni a jeges víz mellett. Vadásszon fókára! Az a mi fő táplálékunk, fiacskán!
– Engem tizenkét fóka mentett ki a biztos halálból. Most vadásszak rájuk?
– Bizony vadásszál. Ha visszatérsz a húgocskádhoz, Százszorszéphez és a pótmamádhoz, meglátod, hasonszőrű társaid szintén vadászni tanulnak.
– És utána elindulnak a messze hó, jég és a hideg tengerek világába fókára vadászni?
– Igen. A pótmamád téged már nem csak tejjel táplál.
– Zsírral is.
– Fókazsírral. Ez a jegesmedvék fő tápláléka.
Petibocs szeméből kibukott két könnycsepp.
– A fókákat siratod?
– Igen.
– Ne sirasd őket! Amelyiket el tudod kapni, az úgysem élne hosszan. Ha te nem vadászod le, elkapja más. Ilyen az északi sarkkörön a jegesmedvék élete.
– Minket is levadásznak?
– Néha az ember nevű lény életünkre tör. Ő durranó szerszámával messziről veszi el az életünket.
– Miért?
– A vastag bundánk kell neki, mert ő mindig kopasz testű.
– Nekünk valóban jó meleg bundánk van.
– Kopasz testűnek születtél te is, meg minden más jegesmedve. Csak nem maradtál sokáig bunda nélkül.
Petibocs szorosan odabújt Macimamához. Fekete orrocskáját belefúrta a meleg bundába.
– Én itt maradnék nálad, édesanyám!
– Nem lehet, fiam. Nincs tejem, hogy tápláljalak. Neked még a fókazsír mellett kell a medvetej is. Anélkül nem fejlődhetsz teljesen ki. Beteges leszel, és gyorsan Fényországba távozol. Pedig olyan szép vagy, erős vagy! Biztosan szeretnek majd a jegesmedvelányok, ha eljön az ideje a szerelemnek is.
– Veled mi lesz, anyukám?
– Nekem már jelzett a természet órája.
– Mit jelzett?
– Lassan itt az időm az újabb szerelemre.
– Kisöcsém születik majd?
– Kisbocs vagy kisbocsok. Fiú is, lány is. Egy vagy kettő. Néha három is születhet.
– Én szeretni fogom őket!
– Messze jársz te már akkor, édes fiam, Petibocs.
– Tényleg el kell mennem?
– El kell menned, fiam. Vissza kell térned. És nem is sokára. Mire a nap eléri a szemben lévő jéghegy csúcsát, és elbújik egy időre előlünk, itt lesz majd érted a nagy, zúgó madár, és mi nem látjuk többé egymást. Amikor megérkeztél arra a nagy telepre, ahova kimenekítettek, add át üdvözletemet a pótmamádnak és a húgocskádnak!
– Úgy lesz, Macimama.
Petibocsot újra visszaültették a kalitkába. Összegömbölyödött, bundájába fúrta orrát, eltakarta arcát, és végigkönnyezte az utat a húgocskája barlangjáig. Amikor a barlangajtó elé ért, maszatosra törülgette pofácskáit, mosolyt erőltetett arcára, úgy lépett be.
– Mama, megjött Petibocs! – kiáltotta boldogan Százszorszép, odaugrott a bátyuskájához, és megölelte. Ám a lányka vidám nevetése sírásba ugrott át. Petibocs bundájába ragaszkodott, orrocskáját elrejtette a megtért fiú nyaki szőrzetébe.
Petibocs nem tudta mire vélni Százszorszép zokogását, nyalogatni kezdte a kislány bal füle tövét. Ám neki is megindultak könnyei.
– No, szép! – csapta össze két mellső mancsát az anya. – Gyertek hozzám! Öleljelek meg benneteket, kicsikéim.
Azzal magához húzta a könnyezőket, babusgatta őket.
– Nyugodjatok meg, gyermekeim! Itthon vagyunk mind a hárman, épen, egészségesen. Nyugodjatok meg, nemsokára vacsorázunk! Pompás asztalt teríthetünk, ma jól sikerült a vadászatom.
Nyitókép: Illusztráció
