Peller Mariann neve sokaknak az RTL Reggeli című műsorával forrt össze. Stabil pont a képernyőn: pontos, felkészült és érzékeny kérdező. Pályája azonban jóval túlmutat a televíziós műsorvezetés keretein. Huszonöt éve dolgozik szinkronszínészként, több nemzetközi filmsztár magyar megszólalása kötődik hozzá – köztük Margot Robbie-é is. Mindemellett színészként és rádiós műsorvezetőként is markáns szakmai jelenlétet épített ki, különböző szerepeiben magabiztosan és hitelesen mozog. Életének meghatározó része a spiritualitás is, amely nem csupán magánemberként, hanem szakmai útján is formálja gondolkodását. Hite különböző nézetekből építkezik, amelyeket folyamatosan bővít, formál, és tudatosan integrál saját gondolkodásába. Ennek a szemléletnek a lenyomata az Utazás a lelked körül című műsor is, amelyben ismert közéleti szereplőkkel beszélget hitről, lélekről és az élet láthatatlan rétegeiről. A Lélekközösség Klub megalapításával ezt a párbeszédet tovább tágította: közösséget épít azoknak, akik szeretnének közelebb kerülni önmagukhoz. Mert számára a spiritualitás nem elvont eszme, hanem megélt tapasztalat. Ez a gondolati világ jelenik meg mind a négy regényében is, amelyekben egy spirituális alapokra épülő, szerelmi történetet bont ki. Ugyanakkor sosem álltak messze tőle a nők, édesanyák lelki egészségét, jóllétét érintő témák sem.
Maga is két kisfiú odaadó édesanyja, aki a mindennapok sűrűjében is igyekszik helytállni. Saját tapasztalatból tudja, mennyire meghatározó, hogy egy nő harmóniában legyen önmagával. A zentaörsi Budemac House-ban tartott estjén nem kész válaszokat adott, hanem gondolkodásra hívott. A lélek útjáról, a sors tanításairól, a belső fejlődésről beszélt, személyes példákon keresztül, sallang nélkül. A beszélgetést megelőzően a műsorvezető a Magyar Szónak is interjút adott, amelyben további kérdésekre válaszolt.
Kicsoda Peller Mariann a reflektorfényen túl?
– Alapvetően útkereső vagyok. Folyamatosan kutatom, miért vagyok itt, ezen a Földön. Nő vagyok, anya vagyok, műsorvezető vagyok, és írok is. Mégsem nevezem magam írónak, noha már a negyedik regényem is megjelent. Számomra az író megnevezés valami egészen mást jelent. Gondolataimat azért vetem papírra, hogy adjak valamit másoknak, miközben saját magamat is gyógyítom. Az írásban találtam meg a legspirituálisabb élményemet. Ilyenkor egyfajta belső összeköttetés jön létre bennem. Tisztábban látom önmagamat, a félelmeimet, az örömeimet, a kérdéseimet. A legfőbb mozgatórugóm az, hogy szeretetet sugározzak mások felé, bárhol járok. Az előadásaimon is mindig életszeretetet és életörömöt szeretnék útravalóul adni. Feladatom, hogy csatornává váljak: közvetítsek, adjak, és közben érzékenyen, nem tolakodó módon érintsem meg az emberek lelkét. Ha akár pillanatokra is sikerül tudatosabbá tenni a jelenlétet, és rávilágítani a mélyebb összefüggésekre, akkor célt értem.
Ön szerint mi számít ma a legnagyobb „népbetegségnek”?
– Úgy érzem, ma az egyik legnagyobb „népbetegség”, hogy egyre ritkábban vagyunk igazán együtt, illetve hogy nem figyelünk embertársunkra. Előfordul, hogy egymás mellett ülünk, mégsem vagyunk jelen. Mintha lassan elveszítenénk a képességünket a figyelmes odafordulásra, arra, hogy a másik szemébe nézzünk, meghalljuk a kimondott és ki nem mondott szavakat, és valódi kapcsolatba lépjünk. Nem arról van szó, hogy nem értékeljük a társaságot, inkább arról, hogy számtalan inger szórja szét a figyelmünket. Ebben a technológiai fejlődés is szerepet játszik. Talán közhelynek tűnik, mégis igaz: miközben az internet és a közösségi média révén állandó összeköttetésben élünk, ezek a felületek gyakran inkább elválasztanak egymástól. Hamis látszatot keltenek. A valódi találkozások azonban mást hordoznak. Ott jelenik meg az érintés, a tekintet, a kimondatlan rezdülések, és ott születik meg az a finom, mégis erőteljes energia, amely csak személyes jelenlétben tapasztalható meg.
Meglátása szerint a félelmeink kulcsot rejtenek. Hogyan lehet jól „használni” egy félelmet? Mit kezdjünk vele, hogy ne bénítson, hanem építsen?
– Fontos, hogy megértsük önmagunkat. Érdemes bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy megvizsgáljuk, honnan erednek a bennünk élő szorongások. Ahol félelem jelenik meg, ott rendszerint egy kulcs is rejtőzik. Nem az a feladat, hogy vakmerően beleugorjunk minden ijesztő helyzetbe, hanem az, hogy megálljunk egy pillanatra, és őszintén feltegyük a kérdést: mit érint bennem ez az érzés? Miért vált ki belőlem bizonytalanságot? Vannak tapasztalatok, amelyeket nem kerülhetünk el. Amit kikerülünk, az az életben előbb-utóbb más formában tér vissza. Nem telik el úgy egy élet, hogy ne kapnánk újabb és újabb lehetőségeket a fejlődésre, a csiszolódásra, annak felismerésére, mi dolgunk van itt. Hiszem, hogy minden hiba tapasztalás.
Mit tanítottak önnek a nehezebb időszakok?
– Nincs kifejezetten jó vagy rossz út. Szerintem csak út van, és rajta döntések sora. Lehet, hogy kívülről nézve valaki azt mondaná, hogy itt vagy ott rosszul döntöttem. Én azonban nem így tekintek rá. Minden választásom – még azok is, amelyek fájdalmas következményekkel jártak – közelebb vitt önmagamhoz. A nehezebb időszakok, a mélypontok nem eltérítettek, hanem formáltak. Ezekben a helyzetekben olyan oldalaimat ismertem meg, amelyekről korábban nem is tudtam, hogy bennem vannak. Abban hiszek, hogy maga az út a lényeg, és nem az, hogyan minősítjük közben.
A műsoraiban és podcastjeiben számos emberrel beszélget. Hogyan formálják önt ezek a találkozások? Mit épít be a saját életébe a vendégei történeteiből?
– Minden egyes találkozásból viszek magammal valamit. Amikor leülök valakivel szemben, nem egyszerű kérdés-felelet helyzet alakul ki, hanem valódi kapcsolódás. Ezekben a pillanatokban nemcsak a másikat hallgatom, hanem azt is figyelem, mi az, ami bennem rezonál, mit tudok beépíteni a saját életembe, gondolkodásomba, hitrendszerembe. Engem alapvetően az mozgat, hogy ki miben hisz, mit tart lehetségesnek ebben az életben. Ezek a nézőpontok bennem tovább dolgoznak, árnyalják a világképemet. A sok történet hatására a belső világom tágasabbá, nyitottabbá vált. Gyakran bátorságot is merítek ezekből a sorsokból. Előfordul, hogy valaki olyasmit lép meg, amit én talán nem mertem volna, és ez inspirál. Máskor épp az tanít, amikor látom, milyen következményei vannak annak, ha valaki nem áll bele önmagába. Talán ez a hivatás legnagyobb ajándéka: miközben kérdezek, én magam is folyamatosan formálódom. Minden találkozás hozzáad egy réteget ahhoz, aki vagyok.
Mit mondana annak az embernek, aki a tükörben elsősorban a hibáit veszi észre?
– Sokan küzdünk azzal, hogy valóban elfogadjuk és szeressük önmagunkat, és ez jóval túlmutat a külsőn. Én magam is megküzdöttem testi túlsúllyal, éltem bizonytalanságban, és kaptam bántásokat is, azaz megtapasztaltam, milyen, amikor mások szavai torz tükröt tartanak elém. Hosszú út vezetett odáig, hogy bizonyos helyzetekben már képes legyek szépnek látni magam. Amikor ez először sikerült, valódi felszabadulást hozott. Aki reggel belenéz a tükörbe, jusson eszébe: az az ember ott vele marad egy életen át. Érdemes vigyázni rá, gondoskodni róla, szeretettel fordulni felé. Próbáljunk úgy tekinteni magunkra, mintha a saját gyermekünk lennénk. Hogyan bánnánk vele? Türelmesen. Szeretettel. Figyelmesen. Jól táplálnánk, pihentetnénk, óvnánk. Nem beszélnénk hozzá kíméletlenül, nem bántanánk, nem kritizálnánk. Mert végső soron egész életünkben önmagunkkal élünk együtt, és nem mindegy, milyen hangon szólunk ehhez a társunkhoz.
Nyitókép: Rózsa Erika felvétele
