Egy nő. Feleség. Öt gyermek édesanyja. Hét unoka nagymamája. Hamarosan 15 könyv szerzője. Újságíró. Ő V. Kulcsár Ildikó, a Nők Lapja széles körben ismert szerzője, egykori főszerkesztője, aki az Újvidéken megtartott szerzői estje során elárulta: előző este éjfélkor is még azon „őrjöngött”, hogy kijavíttasson-e egy csúnya hibát az egyik szám levonatában, amit kapott. Ez az elhivatottság érződik végig a beszélgetésünk során. Előttem egy törékenynek tűnő nő, de erősebb mindenkinél, céltudatos, érdeklődő. Kíváncsi, és ebből születtek a legjobb írásai.
Vajdasági és erdélyi gyökerekkel is rendelkezik. Ilyen szempontból hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Nagymamám erdélyi volt, és én úgy nőttem fel, hogy ő mindig is fontosnak tartotta megtanítani az unokáját Nagy-Magyarország térképének lerajzolására. Ilyen volt az én nagyanyám. A nagyapámat nem ismertem, mert akkor halt meg, amikor az édesanyám egyéves volt. Csak annyit tudtam róla, hogy vajdasági. Ők ketten mégis Budapesten találkoztak. A nagymamámnak Erdélyből ide kellett menekülnie, a nagyapám pedig ott volt joghallgató. Így kerültek egymás közelébe. Nagy szerelem volt az övék. Amikor először hívtak Szabadkára, egy szerzői estre, akkor hirtelen eszembe jutott az, hogy lehet, a sors üzen. Körül kellene néznem, hogy honnan is jövök valójában. Hogyan áll össze az én személyiségem – és később a gyermekeimé? Úgy éreztem, hogy Szabadkába egy kicsit beleszerettem. Újvidéket pedig csak most ismertem meg. És milyen groteszk az élet! Jártam már Indiában, megfordultam Kuala Lumpurban, Amerikában, sokfelé a világon, és közben még soha nem voltam Újvidéken. Hát most vagy én vagyok furcsa, vagy a világ az, de valami ebben nem volt rendben. Most viszont úgy érzem, mintha üzent volna a sors. Itt vagyok, és érdemes körülnéznem. A gyerekeim már mondják, hogy nyáron jöjjünk el ide együtt nyaralni, és el is fogunk jönni, mert kíváncsiak.
A bemutatkozásában, amelyet a Nők Lapja oldalán olvashatunk, úgy fogalmaz: „bölcsészdiplomásként, GYES-es kismamaként az utcáról vettek fel az újsághoz”. Hogyan történt ez pontosan?
– Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai korán vállaltak gyereket. Egyetemista voltam, a második szigorlatom előtt már nagy pocakkal jártam, korán férjhez mentem, és korán is szültem. Ez nagyon jó volt, mert fiatalon lettem anya, ugyanakkor azt is jelentette, hogy miközben a Bölcsészettudományi Karon öt éven át azt hallgattam, hogy milyen jól írok, és írnom kell, én az egyetem elvégzése után nem írni kezdtem, hanem pelenkázni. Nem bánom, hogy így történt. A lányaim a barátaim lettek, ami csodálatos dolog. A fordulópont akkor jött el, amikor megszületett a legkisebb lányom, Panni. Mellette kezdtem el írni. Három évig otthon lehettem vele, és ez alatt az idő alatt születtek meg az első írásaim. A Nők Lapja mindig jelen volt az életünkben, a nagymamám és az édesanyám is olvasta. Ide küldtem be az írásaimat a kilencvenes évek elején, és sorra meg is jelentek. Még akkor sem gondoltam, hogy keresnivalóm lenne ott a nagy nevek mellett. Aztán egyszer csak felhívtak, hogy menjek be a szerkesztőségbe. Megnéztek, beszélgettünk, és már témákat is adtak. Megírtam őket, majd néhány hónap múlva újra hívtak, és állást ajánlottak.
A világ számos pontjára eljutott, királyi családok tagjaival készített interjút. Melyik volt Ön számára a legemlékezetesebb?
– Gyerekkoromban mindig királylányokat rajzoltam. Azt gondoltam, milyen fantasztikusan laza lehet az a világ, de nem az. Soha nem felejtem el. Az egyik legnagyobb tanulság számomra az volt, amikor II. Margit dán királynővel beszélgettem. Ő akkor még aktív uralkodó volt. Egy lenyűgöző, erős nő, magas, én őmellette egészen aprónak éreztem magam. Kapnom kellett volna egy órát az interjúra, végül kettő és fél lett belőle. A trónteremből átvitt egy külön helyiségbe, és megmutatta a festményeit. A beszélgetés során világossá vált, hogy nem örül annak, hogy királynő. Egyáltalán nem. Ő festő szeretett volna lenni. Akkor értettem meg igazán, hogy még a királyi trónról nézve is a szomszéd kertje zöldebb, és a paloták sarkában ugyanúgy ott kucorog a szorongás, mint a mi szobáinkban. Egy másik élményem a japán császári családhoz kötődik. Interjút készítettem Takamado hercegnővel. A beszélgetés elején úgy éreztem, belehalok, néhány szavas válaszokat kaptam, és közben tudtam, hogy az anyagot haza kell küldenem, mert helyet hagytak neki a címlapon. Ott ültem egy gyönyörű, porcelánarcú, kékesfekete hajú nővel szemben, és fél órán keresztül alig jutottunk előre. Már majdnem feladtam, amikor kétségbeesésemben szóba hoztam, hogy mennyi problémám van a magyar oktatási rendszerrel. Megkérdeztem tőle, hogy vajon egy császári palotában hogyan néz ki a gyerekek iskoláztatása? Rám nézett, és csak annyit kérdezett: iskola? Abban a pillanatban megváltozott minden. Kitört belőle, mennyire félti a gyerekeit a japán iskolarendszertől, amely rendkívül kemény. Néhány perc múlva már két feldúlt anya ült egymással szemben, és megszületett egy igazán jó interjú. Mert megtaláltuk azt a pontot, ahol emberként kapcsolódni tudtunk. Ez ennek a hivatásnak a lényege. Megtalálni azt a pontot.
Mondod-e még a szót, köszönöm?, ez a címe novelláskötetének, amelyben egyszerű, de igaz emberi sorsokról olvashatunk. Mit adhat ez a könyv az olvasóknak?
– Tulajdonképpen arról van szó, hogy tanuljuk meg többre értékelni az életet. A puszta létet. Nagyon szeretem a latin kultúrát, különösen az olasz életérzést. Az olaszoknak van egyfajta életörömük, ami szinte taníthatatlan. Sokszor eszembe jut ez akkor is, amikor emberek panaszkodnak nekem. Aztán jött a Covid, és vele együtt egy megrázó élmény. Emlékezhetünk rá, amikor Bergamóban szinte tarolt a halál. Láttam egy interjút egy ott dolgozó orvossal. Nem beszélek olaszul, de a latin alapok miatt nagyjából értettem. Az orvos arról beszélt, hogy nem a vírusba rokkan bele, hanem abba, hogy döntenie kell: a 72 éves beteget tegye lélegeztetőgépre, vagy a 17 évest. Életem egyik legdrámaibb interjúja volt. És mégis, innen jön a feloldás. Mert később láttam egy kisfilmet arról, hogy ugyanebben a városban az emberek az üres falakra hatalmas betűkkel ezt írták olaszul: „Minden rendben lesz.” Nem azt írták ki, hogy vége, hogy meghalunk, hanem azt, hogy minden jó lesz. Miközben körülöttük tombolt a halál. Ez a hit az, ami lenyűgöz. Az a meggyőződés, hogy mi, emberek képesek vagyunk túlélni. Én valahogy ezt szeretném közvetíteni, mert úgy érzem, ez ma hiánycikk.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
