Fiatal kora ellenére Túró Tímea már most céltudatos és rendkívül elkötelezett a művészet iránt. Neve ismerősen cseng mindazok számára, akik figyelemmel kísérik a vajdasági fiatal tehetségeket, hiszen nem csupán a színpadon nyújtott teljesítményének köszönhetően emlékezetes, hanem odaadásának és kitartásának is. Számára a színpad nemcsak szereplés, hanem olyan hely, ahol önmagát fedezheti fel, és ahol másokra is képes hatással lenni. Énekel, táncol és színjátszik, mindezt szenvedéllyel és precizitással, miközben folyamatosan fejleszti képességeit, megtanulja kezelni a kihívásokat, és építi szakmai útját a következő lépcsőfokok felé. Az elhivatottság és a kreativitás mellett a kitartás, a fegyelem és a kíváncsiság is meghatározza, miközben egyre magabiztosabban lép fel, egyre bátrabban merít inspirációt a művészet minden területéről, és formálja saját stílusát a színpadon.
Mikor érezted először, hogy a színpad számodra nem csupán játék, hanem valódi út? Volt egy konkrét pillanat, amikor ez eldőlt benned?
– Másodikosként kezdtem járni a Színes Szilánkok Diákszínpadra, és ott szerettem meg igazán a színészetet. Attól kezdve éreztem, hogy ez több egyszerű elfoglaltságnál. Ugyanebben az időszakban indultam a budiszavai Sulisztáron is, ahol egészen nyolcadikig minden évben felléptem – kivéve a járvány évét. Már egészen kicsi koromtól énekeltem otthon, de a közönség előtti szereplést ott tanultam meg igazán szeretni. Hatodik osztálytól magánénekórákra is jártam, hogy fejlesszem a technikámat, és rengeteget tanultam ezekből az órákból.
Mit adott számodra a több éven át tartó versenyzés? Inkább megmérettetés vagy fejlődési lehetőség volt?
– Számomra a versenyzés sosem volt a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy megmutathatom a közönségnek azt, amit szeretek csinálni. Minden fellépéssel bátrabb lettem, és minél többször álltam színpadra, annál szabadabbnak éreztem magam. A Tinifesztiválon is részt vettem később, ami újabb tapasztalatokat adott.
A Diákszínpad után egy következő szintre léptél. Mit kaptál az első közösségtől, ami ma is elkísér?
– A Diákszínpadon tanultam meg az alapokat és a fegyelmet. Ott sajátítottam el olyan „színpadi trükköket” is, amelyek ma is segítenek – például hogyan maradjak komoly egy nevetséges jelenetben: a nyelvemet kell megharapjam, vagy a szám belsejét, csak úgy, hogy valami fájjon egy kicsit, és ezáltal nem fogok nevetni. Egy támogató közösségben fejlődhettem, ami nagyon fontos volt. Ötödik osztálytól az Akademija zabave i umetnosti O&M színésziskolába járok, ahol musicaleket próbálunk és adunk elő. Ez már egy tudatosabb, szakmaibb munka.
Több rangos kitüntetésben is részesültél – a Vajdasági Tehetségsegítő Tanács elismerésében, a Fiatal Tehetségeknek járó különdíjban, valamint az Újvidéki Magyar Kiválósági Díjban. Hogyan éled meg ezeket a szakmai visszajelzéseket, és mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
– Elsősorban megerősítést. Azt, hogy amit csinálok, annak van értéke, és jó irányba haladok. Nagyon szeretem a musical műfaját, és ezek a díjak segítenek elhinni, hogy érdemes komolyan foglalkoznom vele a jövőben is.
A musical áll a legközelebb hozzád. Miért éppen ez a műfaj?
– Mivel egyesíti az éneket, a táncot és a színészetet. Nem tudnám csak az egyiket választani. Az énekléssel kezdtem, talán az áll hozzám a legközelebb, de a musicalben mindhárom egyszerre van jelen, és ez teszi számomra teljessé.
Külföldi terveid is vannak. Hogyan készülsz erre a nagy lépésre?
– A londoni musicalegyetemekre jelentkezem. Az audíciós folyamat már elkezdődött, az első kör anyagát elküldtem, és hamarosan élő meghallgatásra is megyek. Nagy kihívás, de izgatottan várom.
Milyen érzés karakterbe bújni? Más emberré válsz ilyenkor?
– Igen, határozottan. Szeretem felfedezni, hogyan gondolkodik és érez az a karakter, akit játszom. Énekversenyeken is gyakran választottam musicalbetéteket, mert ilyenkor nemcsak énekelek, hanem meg is jelenítek valakit. Ez különleges élmény.
Van olyan szerep, amely különösen meghatározó számodra?
– Jelenleg Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában Puckot játszom. Ez egy nagyon izgalmas karakter, teljesen más mozgással és energiával, mint a korábbi szerepeim. Nagy kihívás, de nagyon élvezem.
Volt olyan időszak, amikor elbizonytalanodtál?
– Amikor a továbbtanulásról kellett dönteni, elgondolkodtam, mert a színészet kiszámíthatatlan pálya, sok pluszmunkát és mély elköteleződést igényel. Végül azonban rájöttem, hogy igazán mást nem szeretnék csinálni.
A zenei tanulmányaid mennyiben segítik a munkádat?
– Hat évig tanultam hegedülni az Isidor Bajić zeneiskolában. A zenei tudás – a kottaolvasás, a zenei kifejezések ismerete – nagyon sokat segít az éneklésben és a felkészülésben a szerepekre.
Mit üzennél azoknak, akik hasonló álmokat dédelgetnek?
– Azt, hogy tartsanak ki. Lesznek hullámvölgyek, amikor úgy érzik, nem elég jók. Nekem is volt már olyan énekórám, amelyikről csalódottan jöttem ki. De másnap újra lehet kezdeni, és gyakran éppen ezekből a nehezebb pillanatokból tanulunk a legtöbbet.
Nyitókép: Ótos András felvétele
