Itt és most

„Játéka nem pusztán színészi teljesítmény, hanem komoly, bátor, mélyre menő és zsigerbe vágó vállalás” – mondta a zsűri Kucsov Borisz alakítására, amivel az idén kiérdemelte a Pataki-gyűrű díjat. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművésze másodszor volt jelölt, korábban a Csókos Asszony Lovagjaiban megformált szerepéért, ezúttal pedig a Lenz előadás címszerepéért, amiért meg is kapta a Pataki-gyűrűt.

– Egy olyan művészről szól ez a produkció, aki krízisbe kerül magánéletileg, szerelmileg, művészileg, és már nem marad egy bizonyos határvonalon belül. Nagyon fontosnak tartom az előadás témáját. Sokan tudhatják azt, hogy milyen krízisbe kerülni, feltenni a kérdést: vajon van-e értelme foglalkozni azzal, amiben hiszünk, és amit szeretünk. A színész is érezheti ezt, amikor félig üres nézőteret lát. A nézők márpedig nagyon fontosak a számunkra, szükségünk van rájuk. A díj megerősíti az embert a művészetbe vetett hitében. Abban, hogy mégis érdemes ezzel foglalkozni – hallottuk Kucsov Borisztól a díjátadón, és a továbbiakban voltaképpen ehhez kapcsolódóan beszélgettünk.

Gondoltál-e arra, hogy pont a Lenz lesz az, amire megkapod a Pataki-díjat?

– Nem gondoltam rá, de az ember reménykedik. Abban bíztam, hogy az alakításom megüti a mércét. Valójában már maga a jelölés is sokat jelent, különösen annak tükrében, hogy a színészkollégák mennyire jól teljesítettek.

Összetett figuráról van szó, milyen út vezetett a megformálásához, és milyen volt dolgozni a rendezővel?

– Hegymegi Mátéval régebb óta ismerjük egymást. A föld fia előadáson is együtt dolgoztunk, de még azelőtt is kísértem a munkásságát. Közeli, mondhatni baráti viszony alakult ki közöttünk. Színházon kívül is beszélgettünk, szakmai dolgokról és magánéleti témákról egyaránt. Jó volt újra találkozni, és a Lenzen dolgozni. Eleve jólesett az, hogy rám gondolt a szerep megformálása kapcsán. Minden nehézsége ellenére, élvezetes volt ezzel a szöveggel foglalkozni. Amikor nehézséget mondok, akkor arra gondolok, hogy lélekbevájó megközelítést igényelt. A próbák némileg terápiás jellegűek voltak, felszabadítóan hatottak rám. A szerep megformálása egy kalandozás volt a számomra, utazás az érzelmi hullámaimon, elmélyülés a saját és a karakterem lelkében. Ezt érzem minden alkalommal, amikor a Lenzet játszom, mégis jólesik barangolni ebben világban.

Hogyan találtad meg magadat Lenzben?

– Az előadásnak van egy elrajzolt világa, és egy elemelt térben játszódik, ahol sok a mozgás, és ami nem mellőzi az absztrakciót sem. Saját hangunkon kell megszólalnia, bármennyire izgalmas, szép és költői, jó értelemben néhol kacifántos a szövege. A figurát illetően nem klasszikus értelemben vett karakterfelépítés zajlott. Inkább arra törekedtünk, hogy megtaláljuk az igazságát, de a mai emberhez is kapcsolódjon azon keresztül, amit mond. Voltaképpen újjáépítés történt. Nem az volt a cél, hogy pontosan lemásoljuk, hogyan nézhetett ki Lenz, és milyen tulajdonságai voltak. Sokkal inkább az, hogy egy általunk elképzelt, másfajta módon hiteles Lenzet hozzunk létre.

Egyáltalán milyen szerepeket szeretsz játszani?

– Azért szeretem a Kosztolányi-színházat, mert gyakran önmagunkból indulhatunk ki, és improvizációkból készülnek előadások. A karakter megformálása másfajta értelmet nyer ebben a színházban. Többször elmosódik a határ a figura és az valós egyén között. Ezt a fajta színházat szeretem, ebben hiszek, és ezt szeretném a továbbiakban is képviselni.

Mostanában sok szó esik a narrációs és a dokumentarista színházról. Szerinted merrefelé megy a színházművészet?

– Sok kortárs színházi előadást láttunk mostanában, amik a narratíva eszközét használták. A filmvilágban is azt látom, hogy egyre felkapottabbak a dokumentarista alkotások. Egyre többen nézik ezeket, az emberek kíváncsiak a történetekre, legalábbis a régiónkban, és a színház is elkezdett dokumentarista irányba haladni. Persze nem lehet általánosítani. Mi is többet foglalkozunk narrációs előadásokkal, de valójában mindig is sokat beszéltünk a közönséghez, megpróbáltuk lebontani a negyedik falat, hogy az itt és most, ténylegesen itt és most legyen. Bevonni a nézőket is, közösen boncolni a témákat, és megélni a történeteket. Engem ez érdekel a legjobban.

A Lenz is kommunikál a közönséggel...

– Emiatt is nehéz konkrét figuráról beszélni. A narráció által elmosódnak a határok, habár Lenz az egyetlen, aki úgymond nem narrálja saját magát, de a többi figura igen, és ez érdekes kontrasztba állítja őt és a körülötte lévő világot. Igen, itt is lebontjuk a negyedik falat, ami a közönség és a színészek között van. Sokszor beszélünk a nézőkhöz.

A megfelelő díszlet vagy a zene hozzáadhat-e az alakításhoz?

– A színház összművészet, a zene, a tánc, a képzőművészet is a része lehet. Sokat számít a kreativitás. Ahhoz, hogy egy előadás mennyire élvezhető, nagyban hozzájárulhat az, hogy a művészeti ágazatok mennyire vannak összhangban. Talán könnyűnek hangzik, de a pontos arányokat elérni, összehangolni a játékstílussal, egyáltalán nem egyszerű. Hegymegi Máté kiváló alkotócsapatot állított össze, amely a megvalósítás útján nagyon jól kísérte az elképzeléseit.

Amikor játszol, megfordul-e a fejedben, hogy az átlagnézők közt szakemberek figyelik az alakításodat árgus szemekkel? Ad ez egy plusz nyomást?

– Szinte magától értetődik, hogy az ember kicsit jobban izgul zsűri előtt, amikor szakemberek nézik, vagy bárki, akinek ad a véleményére. Ez természetes, de sok színházi tapasztalat után ezt megtanulja leküzdeni, megbirkózik a helyzettel. Ugyanakkor ez a fajta izgulás nem feltétlenül rossz. A drukk, a hajrá jót is tehet a színpadon, még inkább koncentráltabbá válhat tőle a színész, és jobban odateszi magát.