Halottak napja közeledtével akkor is szóba kerülhet otthonainkban az elmúlás, ha máskülönben gondosan kerüljük a témát. A halál fogalma iránti érdeklődés, amely az öt-hat éves korosztály körében jellemzően előkerül magától is, az ünnepi időszakban érzékenyen érinthet bennünket, szülőket, akiknek minden bizonnyal van már közeli veszteséggel kapcsolatos tapasztalatunk. Akár óvakodunk szólni az elmúlásról, akár nem, ezekben a napokban különösen nehéz megkerülni a témát. Kis rákészüléssel azonban lényegesen megkönnyíthetők ezek bonyolult beszélgetések szülő és gyermek között. Az alábbi sorokat érdemes tanács vagy követendő példa helyett inkább gondolatindító elmélkedésként felfogni. Reményeim szerint azonban szolgál majd legfeljebb egy-két kapaszkodóval, támponttal, ahonnan aztán ki-ki tovább szőheti saját történetét és magyarázatát.
Nagy általánosságban elmondható, hogy a gyermekek öt- vagy hatéves kortól kezdenek el érdeklődni az elmúlás témájával kapcsolatban. Ha csak egy dolgot visztek magatokkal a mai Anyasarokból, az ez legyen: ebben az életszakaszban a gyerekek nem képesek sem maradéktalanul megérteni, sem felfogni a halál véglegességét, ezért a végesség helyett érdemes a metamorfózist, az átalakulást hangsúlyozni. Hogy van valami, ami egyszer csak semmivé válik, azzal nem tudnak mit kezdeni. Azzal viszont igen, hogy valami nem tűnik el egészen és végérvényesen, egyszerűen csak mássá lesz. Vagyis nem szűnünk meg véglegesen, pusztán más formában létezünk tovább. Ezen a ponton viszont el is érkeztünk a témával kapcsolatos legelső fogas kérdéshez: jó, de mégis milyen formában?
Azoknál a családoknál, amelyeknél a hitnek fontos, esetleg központi szerepe van, kézenfekvő a jól ismert narratíva az elveszített családtag, ismerős mennybe vagy a felhők közé való távozásáról. De gyakran előforduló magyarázat az is, hogy azok, akik eltávoznak, a szívünkben, az emlékeinkben élnek tovább, tehát bizonyos formában velünk maradnak. Ez is működhet, bár lehet, jobb, ha van valami kézzelfogható, de legalábbis szemmel látható „kapaszkodó” a történetünkben, mint amilyen például az ég, a felhők, ahová gyakran a mennyet helyezzük, ugyanis a téma boncolgatása kapcsán – mert nálunk is téma a halál – belefutottunk abba a teljesen logikus kérdésbe gyermekünk részéről, hogy érti ő, szeretteink a szívünkben élnek tovább, na de mégis hogyan láthatná ő ezt a „tovább élést”, ha a szívünk számunkra eleve „láthatatlan”? Mondanom sem kell, erre a kérdésre már nehezen találtunk megfelelő válaszokat.
Talán kissé nehezebb azon családok dolga, amelyeknél nincs semmilyen hitbéli vagy vallási meggyőződés, ami kapaszkodót nyújtana. Az elmúlás biológiai folyamatába meg nem szívesen megyünk bele, hiszen annak megemésztése még egy felnőtt számára is embert próbáló feladat lehet, hát még egy gyermeknek. Vekerdy Tamás pszichológus szerint azonban a gyermek számára nem a valóságot nehéz felfogni – adott esetben az sem feltétlenül okozna gondot, ha közölnénk, a földbe kerülünk, és megesznek bennünket a földben élő csúszómászók és rovarok. Ami a gyerek számára felfoghatatlan, az a véglegesség, hogy onnantól kezdve, hogy meghalunk nincs tovább, hogy nincs semmi. Ezért fontos az átalakulást, a valamilyen formában történő tovább élést hangsúlyozni. Nemrégiben teljesen véletlenül akadtam rá egy, a halálról szóló rövid gondolatmenetre Vekerdytől. Emlékszem, azonnal le is jegyeztem, mert azon túl, hogy gyönyörű és megható gondolatmenet volt, adott egy kis megnyugvást és még valamit azon túl – hitet, varázslatot, a természet örök körforgásának a csodáját, ami talán segíthet abban, hogy a halált ne úgy kezeljük, mint az élet végét, hanem mint az élet részét. Íme:
„Nem a kukac a baj, amire először gondolnánk, hanem az igazi baj az »és kész«. Ez az, amit a gyerek nem tud felfogni. És: nem is igaz! Mert, ha például hívők vagyunk, mondhatjuk azt – feltéve persze, hogy ezt is gondoljuk, mert ez fontos –, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy este letesszük a ruhánkat, egy idő után a lélek is leteszi a testet, ami már elkopott, elhasználódott, és elszáll. Majd találkozunk vele, ő lát minket, mi is fordulhatunk hozzá. Ilyeneket is mondhatunk, ha ebben hiszünk! De ha természettudományos alapon állunk, akkor sem az a válasz, hogy »és kész«. Az ember teste kétharmad részben víz, egyharmad részben ásványi só, ilyen módon a népballadának van igaza: a szerelmeseket eltemetik, és mert életükben nem lehettek egymáséi, a két sírból egy-egy liliomszál hajt ki, és összefonódik. Ez nem csak egy költői kép. A liliom víz és ásványi só, ami a napfény hatására átalakul mindenfélévé, klorofillá és hasonlókká. A lényeg tehát az, hogy akkor sincs »és kész«, hanem átalakul, és patak, felhő, folyó, tenger, eső, hó lesz belőle, és »kő«, »virág«, tehát itt van, itt marad körülöttünk az a valami, valaki, aki elment… Ezt is mondhatjuk a gyereknek, ez nem hazugság, ez igaz! Csak az »és kész« emészthetetlen – a metamorfózis, az átváltozás kibírható.”
Kívánom, hogy mindenki találja meg a megfelelő válaszokat a kisgyermekeink nagyon is lényeges kérdéseire.
