Magyarkanizsán augusztus 17-én ünnepelték Szent István napját és az új kenyér ünnepét. Ez alkalomból mindig híres, az esemény színvonalának és méltóságának megfelelő előadót hívnak, aki az ünnepre felteszi a koronát. Ezúttal Gáspár Laci magyarországi előadó, énekes, mentor volt a sztárvendég, aki a városháza előtti színpadon lenyűgöző előadásmódjával, legismertebb slágereivel és a közönséget elkápráztató figyelemmel tette fel az i-re a pontot. A fellépés előtt készségesen válaszolt a kérdésekre, melyekből kiviláglik személyisége, zenei karrierjének alakulása, és még abba is engedett némi bepillantást, hogy apaként milyen a hétköznapokban.
Viszonylag későn, a húszas éveid végén indult be a zenei karriered. Már előtte is zenéltél, viszont akkor robbantál be. Mennyire volt döcögős az ezt megelőző út?
– Mindig is szerettem volna énekelni, és énekeltem is, csak nem nagyközönség előtt. Nagyjából 14-15 éves lehettem, amikor a basszusgitár volt a mindenem, és autodidakta módon kezdtem el tanulni rajta játszani, majd magántanárokhoz jártam. A zene mindig is az érdeklődésem középpontjában állt, és több tehetségkutatóban is próbálkoztam, de az igazi áttörést a Megasztár hozta meg számomra 2003-ban.
Akkor volt könnyebb érvényesülni, vagy most, te hogyan látod?
– Most azért könnyebb, én úgy látom. Egykor még kazettákról vagy videokazettákról próbáltunk tanulni a nagyoktól, de még ezt is megnehezítette, hogy a külföldi VHS-eket át kellett konvertálni, mert azok más formátumúak voltak. Nagyon sokat kellett érte szenvedni, hogy a fehér holló gyakoriságú felvételekhez hozzájussunk, és majd aztán azokból tanulhassunk. Napjainkban minden karnyújtásnyira van, ami azért némiképp megkönnyíti a dolgokat. Én például évekig nem is láttam a kedvencemet, csak a hangját ismertem. Marcus Miller nagy hatással volt rám, és hallás után játszottam le a dalait, de abban nem voltam biztos, hogy valóban jól csinálom-e, kételkedtem, hogy ugyanúgy pengetem a húrokat. Aztán amikor 1997-ben először eljutottam egy koncertjére, akkor megdöbbenve néztem, hogy sikerült nekem is úgy kigyakorolni, ahogy őt láttam játszani.
Az, hogy manapság könnyebben elérhető a zenei élmény, azt is hozta magával, hogy veszít a varázsából. Emlékszem arra, amikor meghallottam az MTV-n egy Michael Jackson-dalt, és utána napokig vártam, ültem a tévé előtt annak reményében, hogy újra lejátsszák, és hallhatom, láthatom. Mikor lementünk a játszóra, egymást kérdezgettük, hogy ki látta Jackson új számát, és mindig az volt a nyerő, aki a legtöbbre emlékezett. Azt hiszem, ez a zenei készséget is nagyban fejlesztette. Továbbá az sem elhanyagolandó, hogy konkrétan vágyakoztunk, epekedtünk a zene után, hogy halljuk. Volt olyan is, amikor zálogházba adtam a hifimet, hogy koncertjegyet vehessek, meg elutazhasssak Balassagyarmatról Debrecenbe. A lemezre már nem maradt pénzem, de úgy figyeltem, úgy megnyitottam a fülemet, szívemet, elmémet, hogy amikor hazamentem, fogtam a gitárom, és emlékezetből játszottam a hallott dalokat. Ez a fajta memorizálás, az hogy az ember így nyitja ki a fülét, nagyon máshogy képzi a zenészeket.
Szerintem a vágyakozás is hozzátartozik ahhoz, hogy valaki tényleg szívből zenéljen, szenvedéllyel, ami egyedivé teszi az előadót. Manapság pedig ritka az, aki tényleg egyedi, és ezzel kitűnik. Az X-Faktorban is sokan feltűnnek, és feladatomnak érzem, hogy a valódi egyéniségek lehetőséget kapjanak!
Egyre inkább visszanyúlok a régi, nagy énekesekhez: Bon Jovi, Bruce Springsteen, Cindy Lauper vagy épp Tina Turner zenéjét hallva már az első hangból meg tudod mondani, hogy ő az. Na ez az, ami nagyon fontos! Hogy felismerd, és ne csak egy legyen a száz kaptafából. Régen az énekeléssel varázsolták el az embereket, meg a zenéléssel, hangszerekkel. Most már nem hangszerek kellenek, hanem fénytechnika, pirotechnika, ilyen show, olyan show. Régen nem ez volt lényeg, és nekem ez hiányzik.
Ha már a tehetségkutatóknál tartunk, most a másik oldalon ülsz, te vagy az, aki ítéletet mond, hogy valami jó vagy nem jó, láthatjuk azt, hogy sokszor el is érzékenyülsz, sokkal empatikusabbá tett az, hogy te is voltál azon az oldalon, ahol megmérettettél?
– Minden bizonnyal igen. Mindenféle pillanat van, olyan ez, mint egy érzelmi hullámvasút. És természetesen a mentorszékben ülve is figyelembe veszem, hogy mi lenne, ha én lennék a másik oldalon. A szerénységre most is figyelek. Bár változtam, de még mindig szerény vagyok, viszont ahogy én szerettem volna annak idején, hogy megmondják, jó vagy nem, amit csinálok, miben fejlődjek, mit csináljak másképp, én is igyekszem a mentoráltakat építő jelleggel segíteni.
Nagyon sok díjat bezsebeltél már, van-e még olyan, amit nagyon szeretnél megkapni?
– A díj az egy elismerés, de nem feltétlenül fontos. Leginkább azoknak a díjaknak örülök, amiket a közönség ítél meg. Persze, az is fontos, hogy a szakma ítéljen meg és ismerjen el, de nem a díj a motiváció. Én örömből zenélek, és addig szeretném ezt csinálni, amíg másoknak is örömöt okoz, és persze ameddig Isten engedi. Nekem ezt a lehetőséget Isten adta, és hosszú út van már mögöttem. 21 év alatt ebben a karrierben voltak hullámvölgyek, de azt vallom, hálás vagyok Istennek, hogy ezt csinálhatom, és amíg meghagyja nekem a dalt, addig én ezt csinálom.
Háromgyerekes családapa vagy. Milyen a családapa Gáspár Laci? Szigorú-e?
– Nem mondanám magam szigorúnak, de a kellő komolyság megvan. A gyerekek is tudják, hogy hol vannak a határok, és mikortól nincs apelláta.
Mik a jövőbeni terveid?
– Továbbra is zenélni, amit a legelején adott nekem Isten, azt megújítani. Voltak vakvágányok, de azok is kellettek talán ahhoz, hogy ilyen lehessek, amilyen most vagyok, és még jobban tudom értékelni azt az utat, melyre először Istennel léptem, és azon szeretnék továbbhaladni.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
