Az elmúlt napok, hetek a futásról szólnak. Az még hagyján, hogy az ember fut, mert egy rohanó világban élünk, rohanunk a munkahelyünkre, rohanunk bevásárolni, pénzt költeni, utána rohanunk megpihenni, rohanunk a szabadságra, rohanunk nyaralni, rohanunk, rohanunk… De két kisfiú apjaként, és gondolom, az anyjuk nevében is beszélhetek, tehát két kisfiú szüleiként minden perc sokszorosan is csak a futásról, rohanásról szól fizikailag, mentálisan, testileg és lelkileg. A világháló tele van az olyan mémekkel, vicces bejegyzésekkel, amik erről szólnak, de a mindennapokban is megtapasztalni egyáltalán nem olyan vicces, és habár sok-sok örömöt ad, mondjon ki mit akar, megviseli a szervezetet. Fizikailag mindenféleképpen…
Dodi reggeltől körülbelül délután háromig az oviban van, majd amikor hazajön, egy kicsit rajzfilmezik, hogy az agya átálljon az otthoni légkörre, majd beleveti magát a pörgésbe. Attól függően, hogy milyen hatások érték az oviban, otthon vagy agresszíven pörög, vagy vidáman pörög, vagy szomorúan pörög (ez utóbbi esetben egy kis fáziskéséssel). És pörög, pörög estig. Ő az oviban alszik egy nagyot, míg Ádó vagy itthon, vagy a dadusnál, de a nap közepén egyszer megpihen, és utána, főleg miután megérkezik a bátyja is, ő is pörög. Lassan másfél éves, és most már magabiztosan lépeget, sőt fut, nem akar lemaradni semmiről, nem akar elmaradni a bátyjától, mindig követi a tempót, igyekszik helytállni, kivívni a maga pozícióját. Délután négy órától a két kicsi között verseny folyik a figyelemért, sőt harc folyik azért, hogy mindenki megkapja a kellő törődést. A feleségemmel hiába vagyunk ketten, mint ők, nem lehet beosztani, hogy egyikünk az egyikkel, másikunk a másikkal legyen, mert mindkettőnek mindkettőnk figyelme kell, csak vele törődjünk, csak rá figyeljünk. Ennek érdekében mindent bevetnek, többek között a sebességet, az erőt és a hangerőt. Zeng a ház, dübörög minden, és anyukával folyamatosan figyelnünk kell, egészen addig, amíg a két kicsi el nem alszik.
A téli hónapokban el sem tudtuk képzelni azt, hogy nyáron, amikor hosszabbak a nappalok, és sokáig van világos, a gyerekeink mikor és hogyan fognak elaludni. Nos, június közepére megkaptuk a választ. Egyrészt örülnünk kell, mert mindketten nagyon szeretnek kint lenni, így az egész délutánt az udvaron vagy az utcán tölthetjük. Nincs tévézés, nincs telefonozás, rajzfilmezés, ilyenkor csak a környezet van, játékok, növények, állatok és repülők (Ádó kedvencei a repülők, transzba esve nézi őket, és lelkesen mutogat még akkor is, ha maga a jármű nem is látszik, elég az, ha a fehér csík megfigyelhető, már megvan a boldogság). A nagy pörgésben gyorsan múlik az idő, azután mire mi, szülők kapcsolunk, hogy most már talán jó lenne fürdeni, és megkezdeni a lefekvéshez vezető szertartást, már nyolc óra van. Mire rendet rakunk az udvaron, és megfürdünk, már kilenc óra van. Mire Ádó elalszik, fél tíz, mire Dodi is, tíz óra lesz. Eddigre már mi is kifáradunk, nekünk sem kell sok, sőt időnként az is megtörténik, hogy jómagam Dodi mellett fekszem, és előbb elalszom, mint ő. Persze van magyarázatom, én nem alszom délután, nem pihenek meg, míg ő napközben egyszer feltölti az elemeit.
Persze ennyi energia nem a semmiből keletkezik. Dodi az oviban reggelizik, uzsonnázik, ebédel, és miután hazajön, akkor is követeli a betevőt, néha édeset, csak valami nassolnivalót, néha viszont, általában már valamikor estefelé, vacsoraidőben, valami komolyabbat. Ilyenkor jut eszébe az otthoni ebéd is, amit nap közben nem kívánt, de este valahogy beugrik neki, hogy az volt, és elkezdi követelni, és jaj nekünk, ha megettük a maradékot, ha nem hagytunk neki, amikor ő éppen abból enne. Ő már válogat, de nem panaszkodhatunk, eszik rendesen. Ádó viszont kevésbé válogatós, és ugyan több mint két évvel fiatalabb a bátyjánál, sokszor többet eszik a testvérénél, olyat is jóízűen elfogyaszt, amit a bátyja nem, és teszi ezt szünet nélkül, körülbelül reggeltől estig, amikor csak megkívánja. Az elfogyasztott energiamennyiséget tehát gyorsan utántöltik, hogy a pörgés nehogy megszakadjon. De ne legyünk igazságtalanok, néha csak úgy fekszünk, és bámulunk ki a fejünkből… Három másodpercig…
