Adott egy kis víz és néhány kavics – a legtöbb gyereknek ennyi elég ahhoz, hogy hosszú perceken át elszórakoztassa magát. Mindegy, hogy tóról, tengerről, szökőkútról vagy csak egy méretes pocsolyáról van szó, ha belelépni nem lehet, a soron következő legérdekesebb játék biztosan a kavicsdobálás lesz. Szülőként aligha van annál nagyobb öröm, mikor a gyerekeink találnak valami számukra lebilincselő elfoglaltságot, amit nem mellesleg élveznek. Ha pedig ez a játék ártalmatlan, sőt mi több, szülői közbenjárás nélkül is tökéletesen működik, az felér egy kisebb ünneppel. Éppen ezt éreztük mi is, mikor pár hete a közeli erdőszélen álldogáltunk a férjemmel, és néztük, ahogy a gyerekeink egyik apró kavicsot dobják a vízbe a másik után, kacagnak, jól érzik magukat, s nekünk nincs más dolgunk csak nézni őket, beszélgetni és élvezni a helyzetet. Legalábbis addig, amíg el nem rontotta ezt a varázslatos vasárnapi hangulatot az az ismeretlen idős hölgy, akit azóta is csak békás néniként emlegetünk.
Brüsszeli lakóhelyünktől nem messze kezdődik a Soignes-i erdő, egy, a több erdős terület közül, mely körülöleli a várost. Ennek az erdőnek a szélén, tőlünk nagyjából húsz-harminc percnyi sétára egy Ágoston-rendi kolostor áll. A kolostor, mely mára legfeljebb csak külső jegyeiben őrizte meg egykori jellegét, közkedvelt hely a kerület lakói körében. A gyerekek abszolút kedvence kétségkívül a kolostor területén található két nagy játszótér, de az állatok is nagy népszerűségnek örvendenek. Vannak itt törpekecskék, birkák, szamarak, lovak, tyúkok és kacsák, amik között akad házi is, nem csak vad, mert a szabadon kószáló vadkacsákból azért lényegesen több van. A kolostor kisebb épületeiben művészeknek otthont adó alkotóműhelyek találhatók – festők, szobrászok, üvegfújók dolgoznak itt hétvégente. A legkedveltebb mégis a főépületben üzemelő kávézó. Tavasztól őszig gyakorlatilag tömve van a hely többnyire gyerekes családokkal. A gyerekek különösen élvezik a kávézó épülete melletti három kitéglázott szélű medencét, amikben bár fürdeni nem lehet, de tele vannak kacskákkal, vízicsigákkal és békákkal, na meg iszappal, amit – a szülők nagy örömére – fantasztikus élmény egymásra dobálni. A mi gyerekeink (is) éppen ezekbe a medencékbe hajigálták az aprószemű kavicsokat, megáldva bennünket néhány nyugodt pillanattal, amikor...
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a tőlünk ötméternyire lévő asztalnál valaki mintha az irányunkba beszélne. A kioktató hangnem ütötte meg a fülem, az, ahogyan többszörösen ismétel, magyaráz. Nem kapcsoltam azonnal, hogy hozzánk beszél. Pontosabban nem is hozzánk, hanem a gyerekeinkhez. Mire eljutott az agyamig, mi történik, hogy egy ismeretlen idős hölgy éppen neveli a gyerekeimet, már láttam, késő, mindkét gyerkőc lefagyott, lesütött szemmel álltak, lassan oldalaztak irányunkba. „Tisztelni kell a természetet. Nem szabad dobálni a kavicsokat, értitek?” – mondta. Aztán a megszeppent kétévesem felé fordult, s hozzátette – „Érted? Tedd le a kavicsokat! Nem szabad dobálni a vízbe! Hallod?”. Bár a kérdés, a kioktatás nem nekem szólt, a gyerekeimmel együtt én is lefagytam. Pedig utólag már tudom, oda kellett volna mennem. Meg kellett volna kérdeznem: „Gond van? Tudok valamiben segíteni? Zavarja a gyerekeim szerinte helytelen, szerintem teljesen ártalmatlan viselkedése?” Mert tisztázzuk le, a félcentis kavics biztosan nem tesz nagy kárt a békákban, amik valószínűleg a víz alján vastagodó iszapban rejtőzködtek – mert utólag kiderült, a békákat féltette a néni. Oda kellett volna mennem, szólnom kellett volna, mégsem tettem. Egyrészt, mert nem vagyok túl jó konfliktuskezelő, másrészt, mert franciául még annyira sem jön reflexből a dolog, mint az anyanyelvemen. Kézen fogtam a gyerekeimet, a bennem lakó jólnevelt kislány megkérte őket, tegyék le az apró kis kavicsokat, menjünk inkább tovább. Elszállt a varázs, a nyugalom, s maradt bennem a keserűség, hogy meg kellett volna védenem a gyerekeimet, mert igazságtalanul rótta meg őket egy idegen, én meg nem szóltam érdekükben egy szót sem.
Tisztázzunk valamit. Mások gyerekeit nevelni nem a mi feladatunk és felelősségünk. Akkor sem, ha igazunk van. Akkor sem, ha úgy gondoljuk, jobban tudjuk. Hacsak nem valós veszélyről van szó, ahol fennáll a sérülés lehetősége, ahol látjuk, baj lesz, ha nem lépünk közbe, nem áll jogunkban mások dolgába beleavatkozni. De értem én. Lehet, a békás néni csak jót akart. Lehet, csak egy kis természettudatosságot akart palántálni a gyerekeim fejébe, akik amúgy, köszönöm szépen, így is elég természettudatosak – épp azt tanuljuk, hogy nem minden szemetet szabad puszta kézzel mások után felszedni, és eldobni a kukába. De, ha már ez volt a cél, akkor annak az lett volna a módja, hogy engem, a szülőt szólít meg, nem pedig leszidja a gyerekeimet, egy, amúgy teljesen ártalmatlan dolog miatt. Nem az első, s nem is az utolsó eset ez, ebben biztos vagyok, de legközelebb készen áll a válasz a fejemben. A következő békás néninek pedig velem gyűlik meg a baja.
