Kevés olyan előadó van ma Magyarországon, aki úgy tud a közönség lelkéhez szólni, mint Szekeres Adrien. Egyszerre díjnyertes énekesnő, szerető családanya, barát és gondolkodó nő, akinek nemcsak a hangja, de a gondolatai is tisztán csengenek. Vallja, hogy nem énekesnő szeret lenni, hanem szereti azt az életet, amelyben él, és azokat az embereket, akik körülveszik. Néhány hete Szabadkán, a Zsinagógában adott koncertje után beszélgettünk vele gyerekkorról, színpad iránti szenvedélyről, anyaságról, csendről és arról, miért nem akar hatvanhatszor arról énekelni, hogy jól van.
Utazzunk vissza a gyerekkorához. Már kislányként is érezte, hogy énekesnő szeretne lenni?
– Nem tudnám megmondani, hogy mikor fogalmazódott meg bennem ez konkrétan, de már óvodásként is mindig szerepeltem, mindenhol. Az óvó nénim valószínűleg hamar észrevette bennem ezt a hajlamot, mert rengeteg fotó készült rólam, ahogy kis pöttyös szoknyában állok a színpadon, a fejemen napocskával, hol a nyár, hol a nap szerepében, vagy nyusziként. Egyszerűen mindig magától értetődő volt számomra a színpadi világ. Sokakat nyomaszt a színpad, én viszont már gyerekként is felszabadult voltam rajta. A színpadi világot mindig a magaménak éreztem. Ez valami különleges dolog, belülről jövő, mintha hivatás vagy ajándék lenne. Én mindig is úgy éreztem, hogy ez az én világom. Drámatagozatra jártam Szentesre, színjátszó körbe, néptáncoltam, verset mondtam, mindig közönség előtt voltam. Nem volt kérdés, hogy az előadóművészet az életem része.
A klasszikus zene vagy a pop és a dzsessz áll közelebb önhöz?
– Ez nehéz kérdés, mert fiatal koromban minden stílust kipróbáltam. Énekeltem már country-, rock-, pop- és dzsesszzenekarokban is. Aztán idővel rájöttem, hogy szeretnék valami sajátot létrehozni, dalokat, amelyek rólam szólnak, az én hangomon szólalnak meg. Két évig énekeltem a Hot Jazz Banddel, és akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi az, amit én ehhez hozzáadhatok. Ezeket a dalokat már millióan elénekelték. Rájöttem, hogy a sokféle zenei hatás eredményeképp van saját hangom, és ezt meg kell mutatnom. Ez az időszak hozta meg az áttörést is. A Magyar Rádió tehetségkutatója révén kezdtek el velem foglalkozni. Zenészeket ismertem meg, akik dalokat írtak nekem és felvételeket készítettünk. Amikor az eMeRTon-díjat megkaptam, mint az év ígéretes énekesnője, akkor én még nem voltam senki, a Magyar Rádióban próbáltak terelgetni. Ekkor 23 éves voltam, és megfogalmazódott bennem, hogy saját dalokra van szükségem.
Az Unisex zenekarral jött az ismertség. Hogyan lehet a sikert összeegyeztetni a magánélettel, főleg anyaként?
– Ez nagyon emberfüggő. Engem mindig a civil emberek felé húzott a szívem, nem is igazán voltak zenész barátaim. A családom sem ünnepelt meg különösebben, amikor hazamentem. Ugyanúgy rám szóltak, hogy pucoljam meg a krumplit. (nevet) Persze anyukám közben szinte repdesett, ha otthon voltam, de sosem voltam sztár. A gyerekkori barátaim megmaradtak, és szerintem ők tartanak a valóságban. A színpad után hazamegyek, és ott van a családom. Ez a legnagyobb dolog. Együtt vacsorázunk, beszélgetünk, amitől feltöltődöm. Mindig szerettem volna gyerekeket, nemcsak egyet, hanem kettőt. Soha nem tudtam magam elképzelni család nélkül. A gyerekeim életéhez pedig teljes szívvel akartam kapcsolódni, jelen lenni a vizsgákon, versenyeken, fontos pillanatokban. Ezt fontosabbnak tartottam annál, mint hogy mindenhol ott legyek énekesként. Ma már azt is tudom, hogy ez óvott meg a kiégéstől. Hagyok időt magamnak. Nem hajszolom a sikert. Volt, hogy hónapokra visszavonultam, és ez így van jól.
Talán emiatt sem hallani önről botrányokat. Van összefüggés a tudatos visszavonulás és a nyugodt életvitel között?
– Szerintem igen. Ha az ember nem ad magának időt és teret, akkor nem tud jó döntéseket hozni sem a munkában, sem a magánéletben. A folyamatos zajban nem halljuk meg a saját érzéseinket. Nekem szükségem van a csendre, az elmélyülésre. Például a november és január közötti időszak nagyon sűrű, de utána leteszem a munkát. Februárban, márciusban nem vállalok országos turnét. A hangom is pihen, és én is. Ilyenkor töltődöm, kapcsolódok, jelen vagyok a barátaim és a családom életében. A barátságok sem működnek maguktól. Időt kell rájuk szánni. Ez is a része annak, hogy kiegyensúlyozott maradjak.
Ezek a csendes időszakok segítenek új dalok születésében? Van külön alkotói időszak?
– Igen, de jelenleg nem írok dalszöveget. Rájöttem, hogy ugyanazt már nem akarom elmondani hatszor. Sok olyan dalt énekeltem, ami sok emberhez elért. Ám most nem érzem, hogy lenne új mondanivalóm. Kaptam rengeteg szép megkeresést, szövegeket, kész dalokat is, de nem tudok azonosulni velük, így nem énekelhetem el azokat. Például amikor megszületett a kislányom, azonnal kijött belőlem a Kicsi szív című dalom. Azt a dalt azóta is sokan szeretik. Ám most nem tudnék újra arról írni, hogy milyen fantasztikus érzés anyává válni, hisz azt már elmondtam. Ha lesz új dal, akkor majd megszületik magától, nem erőltetem. Most jól vagyok, viszont erről sem akarok újra és újra énekelni. (nevet)
A dalaiban mégis mindig van valami különleges. Érez küldetést abban, amit csinál?
– Az elején, az Unisex-időszakban még nem voltam ennyire tudatos. Hajtott minket az ipar, jöttek a lemezek, a kiadók, rengeteg zeneszerző és szövegíró vett körül. Nem is figyeltem minden szóra. Aztán amikor 2000-ben elindítottam a szólókarrieremet, megértettem, hogy minden, ami kijön a számon, az felelősség. Szöveg, dallam, hangulat, minden számít. Rájöttem, hogy kinek adhatok a dalaimmal, milyen típusú emberekhez, milyen élethelyzetekhez vagyok képes kapcsolódni. Ez az igazi küldetés. Nem kell hogy mindenkit megszólítsak, elég, ha azokat igen, akiknek tényleg adhatok.
Milyen tervei vannak mostanában?
– Színpadon lenni, ez a lételemem. Ott lenni a közönség előtt, kapcsolatban lenni velük, a zenekarral együtt megélni a pillanatot. Ezt szeretném még sokszor átélni. Ez az én vágyam, az én valódi álmom.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
