2024. június 21., péntek
CÍMLAPTÖRTÉNET

„A színészmesterséget mindenkinek meg kellene tanulnia”

Jankovics Andrea Sterija-díjas színésznő, rendező, jelenleg a topolyai Mosolycsalók gyermekszínjátszó-csoport vezetője. Andreát a színészi pályafutása során szerzett tapasztalatokról, az életében és a munkásságában mérföldkőnek számító eseményekről, elismerésekről kérdeztük, illetve arról, milyen egy kisvárosban, Topolyán az élet.

Milyen emlékek, érzések fűznek szülővárosodhoz, Újvidékhez?

– „Újvidék az olyan város, minden ablaka lekváros” – mondja Domonkos István költő. Nekem ez a vers édesapám megzenésítésében cseng a fülemben. Délutánonként a limáni két és fél szobás lakásunk nappalijában, gitárral és vaskos verseskötettel a kezében fújta az újabbnál újabb szerzeményeit. Gyönyörű évek voltak. Szüleim a Forum Könyvkiadó Intézet terjesztőosztályán dolgoztak. Mindig is több könyvünk és lemezünk volt otthon, mint amennyi a polcokon elfér. 1987-ből egy papírfecnire ráírtam az az évi könyvállomány számát, ami akkor 3875 darab könyvet tett ki. Nekem Újvidéket az akkori kortárs költők, mint amilyen Fülöp, Domi, Tolnai jelentették, vagy a festők és grafikusok, például Baráth Feri a negyedik emeletről, vagy a rádió, ahol kisbemondó voltam Janka néninél, majd kisszínész lehettem Ferenczi Jenci vezénylőpálcája alatt, majd Badáék, akiknél rengeteg időt töltöttem, a barátaim, akik a lételemem voltak, a régi utcák, a Horgász-sziget, a Duna-part, a zeneiskolám, ahová 3,5 éves koromtól zongorázni jártam, a Szerb Nemzeti Színház gyermekkórusa, melyben szólista voltam, a Forum étterme, ahol heti ötször étkeztem, amíg anyuék dolgoztak, az Ifjúsági Tribün, Balašević és még elmondhatatlanul sok dolog, az életérzés jelenti, mely ideköt. Szeretem. Nagyon erősen és mélyen.

Mely városok, országok jelentettek az életedben, pályafutásod során mérföldkövet?

– Életemnek négy legfontosabb állomása volt, mely formált, és általa az lettem, aki ma vagyok, nem fontossági sorrendben ezek: a nagymamám háza a homoki földdel Horgoson, Kamaráson, a Verbászon és Kikindán töltött iskolaszünetek ómamáméknál, rokonoknál, továbbá a tengerpart a lakókocsinkkal, a Vrsar melletti Isztriában minden nyáron 2-3 hónapon át, és az újvidéki hétköznapok. Szüleimnek, rokonaimnak hála, fantasztikus gyerekkorom volt. Az egyetlen ország, mely alapot, biztonságot adott és azzá gyúrt, aki vagyok, az Jugoszlávia volt. Szétesésével bennem örökre megtört valami. Számomra felfoghatatlan volt, hogy a horvát, a szlovén, a bosnyák barátainkkal nem találkozhatunk úgy, mint addig; hogy nem egy országban élünk már. Megbolondult körülöttünk a világ, Újvidék is megváltozott. A nyugalmas, csendes, tiszta és mindig vidám utcákat gyanús alakok, csoportosulások, üzletelések, drog, fegyver és félelem uralták – ekkortájt lettem gimis. Volt egy haveri köröm a Limán városrészben, folyton velük lógtam, velük voltam jól, biztonságban. Punk- és rockzenét hallgattunk, meccsekre, koncertekre jártunk, néhány kávézóban vagy éppen boltok előtt dekkoltunk. Túl sok mindent láttam, hallottam és éltem át. Itt jutok el a mérföldkőig a pályám során. Ma már tudom, hogy az égiek csodálatos munkálkodása volt az, hogy az Újvidéki Színházban 1994-ben megalakult a Diákszínpad. Ha ez a lehetőség nem jön szembe, az akkori újvidéki fiatalság zöme elkallódik. Csak csodálni tudom édesanyámat, aki végigizgulta a minden ellen lázadó, kopaszra nyiratkozott lányának minden napját, lenyűgözően kezelte a helyzeteket. Szóval a színpad talált meg engem, és tett örökre függővé. Szerintem a színházban az ember látóvá válik, s ha már látó leszel, nincs visszaút. Innen már egyenes út vezetett az Akadémiáig, s onnan – kis veszprémi kitérővel – az „anyaszínházamba”, az Újvidékibe.

Háromszor lettél közönségdíjas, illetve 2010-ben Sterija-díjban részesültél. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések, amelyeket a szakmától, illetve a közönségtől kaptál?

– Nekem akkoriban páran azt mondták, hogy nem csoda, hiszen azt játszottuk legtöbbször, amiben főszerepem vagy mellékszerepem volt. Majd amikor a térségünkben a legnagyobb elismerést megkaptam, ugyanaz a pár ember azt vágta a fejemhez, hogy ugye tudom, hogy nem érdemeltem meg? Az ember bármennyire örül, és netán végre elhiszi, hogy talán jó az, amit csinál, mindig lesznek olyanok, akik megpróbálják a földbe döngölni, jelzőket aggatni rá, kitalálni róla nem kedvező sztorikat. De ez így van jól – ez is hozzásegített ahhoz, hogy mindig a földön maradjak, vállalom magam, önazonosságra törekszem, mert csak így van értelme. Nem tetszhetünk mindenkinek, és a kritikát is tudni kell elviselni. Ahogy minden elismerés, úgy minden bántó szó is formál bennünket.

Számos előadásban szerepeltél már, előadások korrepetitora és rendezője is voltál, dramaturgként és plakáttervezőként is kipróbálhattad magad. Mit jelentenek számodra ezek a tapasztalatok?

– Ha alkotunk, szerintem nem is lehet mindig különválasztani a dolgokat. Hiszen, ha a Narancsbőrre gondolok, amellyel a Sterija-játékokon hét díjat nyertünk, az alkotógárda oszlopos tagja voltam. A hajnalig tartó agyalások a rendezővel, dramaturggal, partnerrel, a szerb ajkú zeneszerző zenéjének és a magyar dramaturgunk szövegeinek szótagszámra, zenei egyekre való átalakítása volt többek között a feladatom, sőt még a bemutató napján is lecseréltünk két A4-es oldalnyi szövegemet. Ezek mind óriási betekintést, tapasztalatot és nem kevésbé stresszt okoztak, de megérte. Ha zenés előadásról volt szó, a stúdiómunkában is részt vettem. Budapesten éltem már, szerkesztőként dolgoztam, de visszahívtak, hogy énekeljem fel a kórusokat, találjuk ki a szólamokat egy-egy készülő musicalbe. Ha musical, ha kortárs, ha verses forma, ha klasszikus-, ha brechti- vagy abszurd színház… nem idegen számomra, mindben kipróbálhattam magam az akkori vezetőségnek köszönhetően, és mindet szeretem, a részeim, bennük otthon vagyok. Rendezni bármit pedig olyan, mint elmerülni a tengerben, és nézelődni a fenekén, majd kihozni a partra azt, ami éppen ott, éppen akkor szükséges. Sohasem gondoltam volna, hogy képes leszek erre, de egyre jobban szeretem.

A ’90-es évek végén és az ezredforduló elején a Tanyaszínházban is játszottál. Milyen volt Tanyásnak lenni?

– All inclusive. Hahaha. Megterhelő. Erőnkön túl kellett teljesíteni, élelmet szerezni, leszervezni a következő településeken a fellépéseket, kosztümöt mosni, színpadot és díszletet állítani naponta, maszkokat készíteni, festeni. Itt aztán az alkotás és az igazi vándorszínház összes szépségét, összes nehézségét megtanulja az ember. A Szentivánéji álom turnéja alatt avattak fel ’98-ban. Zuhogott az eső, Tóthfaluban játszottunk. Kalapozás után gyanúsan közelítettek felénk az idősebb kollégák. Jó nagy pancsolással folytatódott a jelenet. Hatalmas, saras pocsolyában fürdettek meg bennünket. Mit mondjak, egy életre szóló élmény maradt.

Jelenleg Topolyán élsz a családoddal. Milyenek a tapasztalataid a kisvárossal kapcsolatban?

– A gyönyörű természeti adottságok, a szívélyes, jó emberek vonzottak ide bennünket. Ám sokat mérgelődünk, be kell, hogy valljam. Tiszta levegőről, sok zöldről álmodoztunk mielőtt ide költöztünk volna. Topolyára azért esett a választás, mert Vajdaság közepe, autópálya mellett van, mindenhova viszonylag gyorsan eljutunk. Hátulütője az ipar több ága, mely vagy szellőztetni, vagy lélegezni nem enged bennünket. Nagy a portánk, együtt a család, anyukáink is velünk laknak, amit Újvidéken nem tudtunk volna megvalósítani. Jól döntöttünk.

A topolyai Mosolycsalók gyermekszínjátszó-csoportot vezeted. Meglátásod szerint mekkora az igény a fiatalok körében a színjátszásra?

– Az idén három csoportban 37-en igénylik azt, hogy mások bőrébe bújjanak, ezzel is lerombolva az előítéleteket, s talán a megértés felé haladva. „A színészmesterséget mindenkinek meg kellene tanulnia” – ezt Hernádi Judit mondta egyszer, amivel egyetértek. Bármi lesz belőlünk az életben, a viselkedés alapkultúráját, az öntudatosságunkat, az értékrendünket, a helyünket a társadalomban, az énképünket ki kell alakítanunk, amellett, amit öntudatlanul kapunk, illetve hordozunk magunkban, esetleg ösztönszerűen ráérzünk. Tudatosan élni, létezni a világban, látó szemmel nézni, érteni az emberek háttérben mozgó energiáit, a szövegmögöttest, a viszonyokat felfedni… sok dologra megtanít bennünket ez a szakma, hivatás. Az életre készít fel bennünket, és egész lényünket igénybe veszi, testileg, szellemileg, lelkileg, a szürke agysejteket pedig állandóan mozgatja. Formál és tanít.

Mindenkinek megvannak a személyes harcai. Te miben hiszel? Mi segít át a nehézségeken?

– Egyenes kérdésre csakis egyenes választ adhatok: Istenben. Nem csak hiszem, tudom, hogy van. Éppen ez a felfedezés volt életem legnagyobb fordulópontja. Azóta sok mindent máshogy látok. Gyönyörű a magyar nyelv, hiszen megkülönbözteti a vallást a hittől. Hiszek a jóságban, az adakozásban, a lelki kiteljesedésben, a gyógyulásban. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és minden valamiért történik. A szeretet sokszorozódásában is hiszek. Mindenki jó valamiben, és nem érthetünk mindenhez. Segíteni kell, ahol csak tudunk, és ezzel nem szabad hencegni. Hiszem azt is, hogy megújítva kell megőriznünk, továbbadnunk értékeinket. Hiszek a kacagás erejében, a huncutkodásban, a csínytevésekben, a mély beszélgetésekben, az oda- és egymásra figyelésben, a család támaszában, összetartozásában. Mindezekért végtelenül hálás is vagyok. Életem derekán vagyok, fájó derékkal. (nevet) A harcokat meg kell vívni, azért jönnek szembe. Okulnunk kell a mesékből, történetekből, könyvekből, gazdagodnunk a színház, a film, a zene, az irodalom, a képzőművészet által, mert a művészetek értünk, miattunk léteznek, ugyanis lelki táplálékaink. Negyvenöt évem alatt ezt tapasztaltam – nagyon szeretném, ha még nagy társaságban, jó közösségben, sokszor, sok jót tapasztalnék. Élvezzük az életet, amennyire lehet, s hozzuk ki belőle a legtöbbet, a legjobbat…

Nyitókép: Jankovics Andrea (Lakatos János felvétele)