Mese rólunk saját magunknak

A zenét nem elég hallani, azt hallgatni kell. Ahhoz, hogy könnyebben befogadjunk és megértsünk valamit, néha több érzékszervünket is használnunk kell. Egész más élmény egy zeneművet valamilyen adathordozóról hallgatni, és más élőben. Az otthon magányában, kizárva minden lehetséges zavaró tényezőt, hihetetlen mélységeket tudok megélni zenehallgatás közben. Néha-néha úgy érzem, kapcsolódok a világegyetemhez, az időhöz. Élőben hallgatva ugyanezt másféle, de ettől függetlenül ugyanilyen mély érzelmet tudok megélni: a kapcsolódást önmagamhoz és az emberekhez. A 27. Újvidéki Dzsesszfesztivál repertoárja kétségtelenül ez utóbbi erősítette meg bennem.

Furcsa módon az idén nem törődtem sokat a dzsesszfesztivál programjával, egyszerűen bíztam benne, hogy jó lesz. Sejtelmem beigazolódott, hat kiváló zenekart hallottam és láttam.

A nyitónapon elsőként az RTV Slovenia Big Band lépett fel, és alapozta meg a fesztivál hangulatát. Az 1945-ben alapított nagyzenekar nem hiába vívott ki magának hírnevet, energikus és hibátlan előadással ajándékozta meg a közönséget. Habár nem tartozom a nagyzenekarokat kedvelők körébe, igencsak élveztem az együttes saját tagjai által szerzet dalokat. Második előadónak Biréli Lagrène, a francia jazzgitárosok, azon belül a Django-stílusú dzsessz egyik meghatározó alakja lépett fel kvartettjével. A többszörösen díjazott dzsesszgitáros tavaly a Nisville fesztiválon is fellépet (amelyen díjat is kapott), most pedig az újvidéki közönséget kápráztatta el briliáns szólóival. Míg a tavalyi koncertjén elektromos gitáron zenélt, ezen, Django Reinhardt örököséhez méltóan, akusztikus gitárt szólaltatott meg. Koncertje nem jó volt, hanem egyszerűen tökéletes, amelyet vastapssal jutalmazott a közönség.

A fesztivál második napján igazi gyöngyszemet láttunk a színpadon a Marialy Pacheco Trio által. A kubai származású, de ma már Németországban élő zongorista (aki egyébként a mai napig az egyetlen nő, aki megnyerte a Montreux-i Zongoraverseny szólista kategóriájának első díját) szerénységével és kedvességével azonnal a közönség szívébe lopta magát, és ezt tetőzte azzal, hogy nem rejtette véka alá, mennyire csodálatosnak tartja Újvidéket és a lakosokat, sőt a közönséggel azt is megosztotta, hogy még cipőt is vett a városban. Előadásában tökéletesen elegyedtek a kubai gyökerek és a latin-amerikai ritmusok a modern dzsessz elemeivel, amelyeket megfűszerezett szenvedélyével, nőiességével és életörömével. Magával ragadó, érzelemdús koncertet adott, nehéz volt nem mozogni dallamaira. Őt a világhírű Bill Evans amerikai jazzszaxofonos követte, aki az 1980-as években a Miles Davis-csoport tagja volt. Koncertjére úgy megtelt a Szerb Nemzeti Színház, hogy egy tűt sem lehetett volna elejteni. A hibátlan, bár közönség(siker)biztos repertoárt előadó zenész a Vansband Allstars Special Edition formációjával érkezett Újvidékre. Három dzsessznagyágyú muzsikált vele: Steve Weingart amerikai dzsessz-funk billentyűs, aki számos világhírű előadóval zenélt már (például Totóval), Jimmy Earl dzsessz-funk basszusgitáros a Jimmy Kimmel Live!-ból és Dave Weckl fúziósdzsessz-dobos, akit a műfaja legnagyobb alakjának és minden idők 25 legjobb dobosának tartanak.

A fesztivál harmadik, zárónapja is tartogatott meglepetéseket. Elsőként a tavalyi fesztiválon Antonio Sánchez dobos billentyűseként fellépő török Aydin Esen adott koncertet triójával, aki már akkor is elkápráztatta improvizációival a közönséget. Most sem volt másképp, az extravagáns művész újfent bebizonyította, hogy miért tartják korunk egyik legjobb zongoristájának, a post-bob dzsessz gyökerű, néha már kakofóniába hajló improvizációi belső utazásra késztették a közönséget. Nem kevésbé volt tőle extravagáns a mezítláb basszusgitározó svéd Jonas Hellborg és az amerikai Тommy Campbell dobos, aki bizony ellopta Esentől a show-t. Hiába hozta fel a török zongorista a Londonban élő fiát is a színpadra, Campbell ritmikájával, gyermeki zeneszeretetével, akrobatikus, nem mindennapi játékmódjával a figyelem központjában maradt: egy pillanatban mindkét kezét a háta mögé kulcsolta, és úgy dobolt, a másik pillanatban egy piros legyező kinyitásával és összecsukásával diktálta az ütemet, nemsokára rá pedig a kezét a hónalja alá tette, és úgy adott ki hangokat (a koncert utáni jam sessionon pedig egy gumicsirke és más, hasonló játékállatok is hangszerei között szerepeltek). Utolsó fellépőként egy valódi díva érkezett, Dee Dee Bridgewater négyszeres Grammy-díjas amerikai dzsesszénekesnő, valamint Tony-díjas színésznő személyében. A fiatalokat megszégyenítő energiával énekelő 75 éves énekesnő a koncert elején figyelmeztette a közönséget, nem fog a legkellemesebb témákról énekelni, a fájdalomról, az elnyomásról és a nárcizmusról is szólni fog. Nem hazudtolta meg magát, a korai dzsesszkorszakból merítkező repertoárját oly érzelemdúsan adta elő, hogy az egyik pillanatban úgy éreztem, valójában nem énekel, hanem mesét mond nekünk saját magunkról. Dee Dee és a csupán nőkből álló zenekara, a We Exist! megkoronázta fesztivált, és olyan koncertet adott, amelyet az újvidéki éjszaka egyhamar nem fog elfejteni.