2024. június 19., szerda

Trianon velünk élő emléke

Az élet és a halál mezsgyéjén – kiszolgáltatva (1.)

A trianoni békeszerződés 1920. június 4-én történt aláírásának és a vele járó országvesztésnek az évfordulóján újra félelem tölti el a magyar nemzet sorsáért aggódókat: Magyarország szomszédságában, Ukrajna területén véres háború dúl, a keleti frontokon a kárpátaljai magyar fiatalok idegen érdekekért ontják a vérüket, miközben a szülőföldjükön maradóknak a teljes jogfosztottság lett a sorsuk. Olyan elképesztő kegyetlenség szakadt a nyakukba, amilyen legutóbb a második világháború lezárásakor, az 1944–1945-ös szovjet megszállást követő terror idején volt tapasztalható. Szolyván, a szülőföldjükről elhurcolt és a gulágokon elveszett 40.000 magyar emlékére létrehozott sírkertben a rettenetes időket idézik a pislákoló mécsesek. Beregszász, Munkács és Ungvár magyar fiataljai ma az ukrajnai Donyeck, Luhanszk és Harkov környéki lövészárkokban pusztulnak egy, a számukra értelmetlen háborúban. Kárpátaljai magyarjainkat hányatott sorsuk 1920-ban Csehszlovákiához, a világháborút követően a Szovjetunióhoz, 1991-től a független Ukrajnához „sodorta”, miközben a szülőföldjükön élték volna szerény, szép és bölcs történelmi hagyományaikra épülő életüket. Az ő sorsukat (is) a trianoni békediktátum pecsételte meg. Az ukrajnai háború híreinek hallatán jogos hát a magyarság szívében a rémület, jogos az emlékezés az 1944-es, és az azt megelőző, 1920-as tragédiára. Se szeri, se száma a Kárpát-medencei és a tőle távol eső – Galíciától az Isonzóig terjedő – frontoknak, ahol ma is magyar elődeink csontjait takarják a sírhantok. A nagyhatalmak konfliktusában most is pusztulnak a magyar ifjak, mint pusztultak száz, vagy akár ötszáz évvel korábban a szarajevói merénylet, vagy a mohácsi katasztrófa után.

A napi hírek dermesztő valóságában újra Herczeg Ferenc munkáiban vélek menedékre lelni; amikor minden pusztulásnak indult a világban, hová menekülhet a lélek, hol lelhet a szív csöppnyi nyugalomra? Az öntelt és ostoba Európa közepén mi, magyarok most is az élet és a halál mezsgyéjén állunk, mint álltak elődeink Bakócz Tamás esztergomi érsek korában, ahogyan azt Herczeg Ferenc 1920-ban megjelent, Az élet kapuja című munkájában bemutatta. Életrajzírója, Surányi Miklós szerint a Károlyi forradalom alatt született történeti elbeszélése „az író legérettebb, legművészibb és legtökéletesebb műve. Klasszikus remek, a kritika és az olvasók egyöntetű véleménye szerint. A magyar irodalomnak is egyik legdrágább kincse.”[1] Herczeg a XX. század elején fölelevenítette a történeti regényt, mely Jókai hőskora után „visszahanyatlott” ugyan a magyar irodalomban, tragikus időkben azonban különös hatalma és ereje van a múlthoz való vonzódásnak, az emlékezet idealizáló hatalmának, a régebbi korok adta optimizmusnak. Így születik meg Herczeg Ferenc műhelyében először a Pogányok, azután a háború hőskultuszának a szellemében A hét sváb, Az élet kapuja, végül pedig A fogyó hold.[2] Németh G. Béla Herczeg Ferenc emlékezései című kötethez írt Az „úri középosztály” történetének egy dokumentuma: Herczeg Ferenc emlékezései című tanulmányában úgy vélte: Herczeg „legjobb két művét, a Bizáncot és Az élet kapuját akkor alkotta, amikor az egész nemzetet okkal szorongató aggodalmában, ha a maga szemléletén belül, s a maga szintjén és módján is, de mélyen ostorozta.”[3]

Róma városában az előkelőségek kellő derűvel veszik hírét, hogy barbár vidékről barbár nép fia – holmiféle kardinális – érkezik az örök városba. Egyetlen ember akad – bizonyos Agostino –, aki igazságtalannak véli, hogy Rómában barbárnak neveznek mindenkit, aki az Alpeseken túli vidéken született. Ő még emlékezett arra, hogy ifjabb éveiben egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak, Corvin Mátyásnak hírével. „Az a nép, amelynek ilyen fia van, nem lehet barbár” – fogalmazta meg ellenvéleményét. Cardulo viszont úgy vélte: Mátyás király a maga korában valóban dicsőséges hadvezér és nagyszerű diplomata volt; rengeteget tett a tudományok és művészetek érdekében is, de ő mégis egyedülálló személyiség a magyar történelemben – a nép továbbra is a maga szertelenségében éli a barbárok életét.

Bakócz Tamás

Bakócz Tamás

Bakócz Tamás kardinális, a hetvenes éveiben járó esztergomi érsek az Úr születésének 1512. esztendejében, Boldogasszony havának 26. napján érkezett az örök városba.[4] Pápaválasztásra készült a katolikus egyház, a már nagybeteg II. Gyula utódját keresték. A magyar egyházi méltóság világosan látta, hogy a magyarság néhány éven belül élethalálharcát fogja vívni a törökkel. „Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani züllött állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével fog végződni. Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné meg. A ligát pedig csak egy uralkodó tudná összehozni: a szentatya.” Ezért vélte úgy, a pápai tiarának a birtokában, beleszólhat a magyarság sorsán az alakításába. A Vatikánban is sok szó esett már a török hódítás fenyegető veszélyéről, mindenki tudta, hogy a „nagy ligát” meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem tett semmit az ügy érdekében, mindegyik a maga itáliai gondjaival volt elfoglalva. Ha azonban magyar főpap kerül Szent Péter székébe, akkor a török kérdés a vatikáni politika középpontjába kerül, és a liga máról holnapra megalakul, Magyarország pedig megmenekül. „Azt lehet mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter kulcsaival lehet megnyitni.”[5] Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni, hogy kezébe kapja a szent kulcsokat.

A bevonulás pompásra sikeredett: a menet élén haladtak a zászlósok, utánuk negyven megrakott öszvér a pátriárka címerével letakarva titokzatos terheket cipelt. Hozzák az aranyat! – susogta ájtatosan a nép. Az öszvérek után, címeres bíbortakarók alatt, ötven pompás paripa lépte a kövezetet. Utánuk kétszáz huszár lovagolt, piros-fehér kis lobogókkal a kopjáik hegyén. A mellükön olyan gazdag volt az ezüstsujtás, hogy nem lehetett látni a posztó színét, a süvegről hátrakunkorodó strucctoll pedig a hátukat verdeste. A huszárok nyomában harminc aranyruhás, hermelinnel prémezett magyar úr vonult egy csapatban, a pátriárka rokonai és főrangú barátai. Voltak köztük piros képű öregek, kiknek fehér szakálla a mellükre omlott, és voltak villogó szemű ifjak. Amerre elvonultak az elragadtatástól felujjongott az utca népe: Strigonio! Ungheria! „Bakócz Tamás hosszan leomló bíborosi palástjával, nagycsontú, pompás, sárga paripán ült. Jobbról-balról egy-egy kardinális kísérte. Bár már a hetven esztendő körül járt, a széles vállával, a kurta vadkannyakával és a simára borotvált, barnapiros arcával még ép és kemény férfi benyomását tette. Szúrós tekintetű, sárga szeme volt, az állkapcsa pedig olyan nagy és erős volt, mintha fel akarná falni az egész világot. Furfangos és durva kis parasztorra volt, jobbágysorban élt édesapjának talán egyetlen öröksége.” Az egyik római előkelőség halkan odasúgta társának: „Jupiterre mondom, ebből a magyar papból több akaraterőt nézek ki, mint az egész mostani kardinális-kollégiumból”. A római előkelőségek többségének jelöltje ugyan Medici Giovanni volt, mégis imponáltak nekik ezek a barbárok, „akik fölkerekedtek homokos pusztáikról, magukra vették cifra ünneplőiket és kitartó elszántsággal idelovagoltak, hogy megküzdve előttük ismeretlen hatalmakkal, megkerítsék maguknak Szent Péter kulcsait. Ha kezükbe kapják a szent kulcsokat, akkor megnyílik számukra az Élet Kapuja […], és akkor az ő ismeretlen, árnyékba borult hazájuk talán állandóan beléjut az éltető napfénybe, amelyből eddig csak egy-egy eltévedt sugár jutott neki. És akkor talán végleg kimenekszik a barbárság posványából is.”[6]

II. Gyula pápa a szobájában egyedül fogadta vendégét, az esztergomi kardinálist. Amikor meghallotta, hogy Bakócz Tamás Rómába érkezett, keserű mosoly ült ki férfias, komor arcára. Nyugtalan, erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami régi és korhadt volt, de az újjáépítésnek még csak az elején tartott. Ő inkább katona volt, mintsem pap, korának legkeményebb katonája. Amint végigszáguldott Itálián, sisak illett volna a fejére, és kard a kezébe. Gyűlölte a franciákat, ha rájuk gondolt, akkor szikrát hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, és botjával verte a padlót: Ki a barbárokkal! Ki Itáliából! A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Új-India aranyán, úgy pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná. Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a sor... „Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!” – érvelt minden esetben, ha a politikáról esett szó.[7]

Az idős pápa, II. Gyula sötét, boltíves szobában, alacsony trónszéken ült. Bakócz Tamás letérdepelt előtte, megcsókolta a papucsát, majd a kezét, a pápa azután magához ölelte, megcsókolta arcát, és leültette egy zsöllyére. Hosszan fürkészte az arcát. A vadkanember – mondta magában. Földet túró ősök származéka. Ennek nincsenek magasba emelő szárnyai, egész életében a földön járt. Erő és ravaszság sugárzott a tekintetéből. Maga volt a hideg és rettenthetetlen szívósság. Amit parasztfiú elérhet Magyarországon, azt mind elérte, prímás, pátriárka, az ország kancellárja lett, mérhetetlen gazdagság ura. A király vakon engedelmeskedik neki, a mágnások földig hajolnak előtte.

A pápa élénken emlékezett, gyakran érkeztek hírek arról a gigantikus romboló erőről, amely évtizedek óta „lassan hömpölyög Magyarország felé, halálos következetességgel, egy vándorló hegylánc, útjában minden életet összemorzsolva. Annyit beszéltek a török veszedelemről, hogy már meg is szokták, talán komolyan sem vették, de Bakócz most egyszerre megértette benne egy természeti törvény irgalmatlan logikáját. De minek dolgozott, minek harcolt és élt, ha maholnap mindent elnyel a pogány éjszaka? Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a hazáját.” Mi lesz, ha a magyar csakugyan beleül Szent Péter székébe? Erőskezű pápa lesz, az kétségtelen. De mire fogja fordítani erejét? Arról szó sem lehet, hogy Bakócz folytassa azt, amit elődje megkezdett. Szent Péter temploma? A Vatikán? Romba dőlnek, mielőtt még fölépülnének. „Mert bizony Bakócz Tamás nem fogja a kereszténység összeharácsolt pénzét római palotákra és márvány kutakra költeni, hanem török háborúkra. Ő meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen, és hogy szövetségeseket nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknecht-csapatokat szállítsanak.”[8] Bakócz Tamás Itália drága húsával fogja etetni a vadászkutyáit. Az egyház bíbora, gyémántja barbár nagyurakra fognak szállani, Itália arany köntösét cafatokra fogják tépni, hogy „az idegen népek takarják velük a meztelenségüket”, a szent Róma pedig, amely csak úgy tud virágozni, ha az egész világ aranyával locsolják, el fog hervadni. Rettenetes látomása az eljövendőnek!

(Folytatjuk)



[1]             Surányi Miklós: Herczeg Ferenc; Budapest – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, 1925. 90. p.

[2]              Uo. 76. p.

[3]             Németh G. Béla: Az „úri középosztály” történetének egy dokumentuma: Herczeg Ferenc emlékezései; In: Herczeg Ferenc emlékezései; Budapest – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 31. p.

[4]             1512. január 26.

[5]             Herczeg Ferenc: Az élet kapuja. Elbeszélés; Budapest – Singer-Wolfner Intézet R.-T. kiadása, é. n. [1920] 6. p.

[6]              Uo. 8. p.

[7]              Uo. 11. p.

[8]              Uo. 13. p.