2024. március 3., vasárnap

Isten, tudomány, Petőfi

Dr. Margócsy István nagy költőnk versének figyelmes olvasására buzdít

A Petőfi bicentenárium kapcsán sok szó esik Petőfiről. A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban, a Mozdulj! Petőfi! rendezvénysorozat részeként, nemrég dr. Margócsy István irodalomtörténész, az ELTE XVIII–XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője tartott egy nagyon izgalmas szakmai előadást, amelyen Petőfi verseinek figyelmes olvasására hívta fel figyelmet, némileg félretéve azt, amit eddig tudtunk a költőről, hiszen egészen másmilyen, sokkal rétegezettebb képet kaphatunk ünnepelt költőnkről. Dr. Margócsy István szerkesztésében tavaly jelent meg egy kötet Petőfi Sándor emlékezete címmel, amely bő másfél évszázad a költővel és életművével foglalkozó irodalmi-irodalomkritikai műveiből ad válogatást. Dr. Margócsy István elmondása szerint fontos feltennünk azt a kérdést, hogy miért is nehéz Petőfiről valami érdekeset vagy újat mondani:

– Az él a köztudatunkban, hogy Petőfiről szinte mindent lehet tudni. Az elmúlt másfél évszázad alatt rengeteget írtak és beszéltek róla, összegyűjtötték életének minden mozzanatát, és úgy interpretálták a verseit, hogy lényegében ez a hatalmas ismeretanyag gátat is vet kutatásaink mai szemmel való megközelítése elé. Petőfi élete óriási mértékben lett feldolgozva, sokkal részletesebben, mint bármely más költőé vagy íróé. Petőfiről úgymond emlékezészuhatag szakadt ránk a 19. század végén, amikor még sokan éltek azok közül, akik ismerték, így rettenetesen sok értékes és értéktelen adat maradt fenn. Az emlékezők – karikírozva – gyakran úgy fogalmaztak, hogy a gyermekkorukban együtt játszottak Sanyival, és már akkor látták, hogy belőle nagy szabadságharcos lesz. Emiatt is az emlékezetek nagy részét, a kultusz által eltorzítva, hiteltelennek kell minősíteni. Sok mindent tudunk, de általában úgy, hogy azt a közlő – nem készakarva –,  rögtön értelmezte is. Hiszen rengeteg olyan anekdotát ismerünk Petőfiről, amiknek nem tudjuk a lelki, belső mozgatóit. Ki kell találnunk, hogy vajon mit miért tett, a Petőfi szakirodalom-emlékezés pedig az elmúlt másfél évszázad alatt mindent megtett, hogy megfejtse, milyen volt Petőfi lelkisége a különböző szituációkban. Emiatt azonban a Petőfi-magyarázatok sokkal inkább jellemzőek azokra, akik magyarázták, mint magára Petőfire. Amit a tudomány összegyűjtött Petőfiről, azt gyakran a kutatók, irodalmárok sem hiszik el, és ne feledjük el azt sem, hogy hihetetlen, abszurd mítoszok élnek Petőfi szerepéről, alakjáról. Ezeket megcáfolni is képtelenség, hiszen nem adatokra és tényekre, hanem hiedelmekre alapozódtak – hallottuk dr. Margócsy Istvántól, aki fel is sorolt néhány mítoszt a rengetegből.

Petőfi-anekdoták, mítoszok

– Az egyik mítosz, hogy Petőfi Sándor, Széchenyi István vér szerinti fia, azaz a gróf, úgymond egy alkalmas pillanatban, a kéznél levő cselédlánynak csinált egy gyermeket. Akik pedig ebben hisznek, meginoghatatlanok, még akkor is, ha a kutatások alapján Petőfi anyjának terhessége idején Széchenyi külföldön utazgatott; Petőfi elmenekült és Dél-Szerbiában ortodox papként tevékenykedett, és szakállat növesztett; Petőfit hadifogságba hurcolták Bajkál mellé; Petőfi hadifogságba esett és elhurcolták Bajkál mellé; Petőfit egy tündér felkapta a Segesvári csatatérről, elvitte a barlangjába, máig ott él a tündérrel, és csak akkor jön elő, ha a magyarság nagy bajban van. Valakik azt állították, tudják hol van eltemetve. A meggyőződések ellen semmit sem lehet felhozni. Ne feledjük, hogy Petőfiről mindent lehet tudni, épp csak azt nem, hogyan halt meg. Eltűnt, azóta pedig legendák szövődtek, amelyek abszurdakká is váltak, hiába cáfolja a tudomány, hiába gyűjti össze Petőfi minden napját, az utolsó nyolcat kivéve. Ha valamire nem tudjuk a választ, csak azt, mi hogyan nem történhetett meg, az nem elég. Ez azért van, mert Petőfi nem egyszerűen csak költő, hanem egy olyan figura, akihez állandóan kultikus és mitikus képek kapcsolódnak. Petőfit sokszor úgy kezelik, mint egy csodát, aki több mint költő, több mint történelmi alak, valami csodálatos eszmeiségnek szubsztanciális megtestesülése. Költők által, költői megfogalmazásban is hallhatunk róla abszurdumokat.

Petőfit sokan istennek tekintették, a magyar költészet és a magyar nemzet őrzőangyalának. Számtalan ilyen jellegű vers is született róla, hogy Isten személyesen küldte le Petőfit a magyarság oltalmazására, Isten és Petőfi folyamatos kapcsolatban áll a költészet révén, és ez teszi lehetővé a magyar költészet virágzását. Olyan könyv is megjelent, amely Petőfi életét lépésről lépésre Krisztus életével hozza párhuzamba, minden gesztusában felismeri a krisztusi példát, Petőfi halálában a krisztusi megváltásnak az ígéretét is, sőt a krisztusi példa a házasságában is megjelenik. Ahogyan Petőfiről beszéltek a kiegyezés idején, az maga volt az apoteózis, úgy dicsérték, mint Istent. Ez alapozza meg azt a csodálatos népszerűséget is, amelynek megvan a maga kultúrpolitikai háttere is. Petőfit bele kellett helyezni a magyar nemzeti tudatba, különleges módon, nem úgy, mint egy átlagos költőt vagy kortársát, hanem úgy, mint akiben isteni ígéret fogalmazódik meg.

Petőfi olyannyira belekerült a magyar nemzet minden rétegének a tudatába, hogy tulajdonképpen minden társadalmi és irodalmi csoport felhasználta őt a saját céljainak legitimálására. A huszadik század mindegyik politikai mozgalma, kizárólag a magáénak vallotta Petőfit. A fontossága valóban túllépett azon, hogy irodalmilag mit gondolunk róla. Az 1945 utáni szocialista korszak Petőfiben egy előzetes kommunistát látott. 1948-ban, amikor a Kommunista Párt Magyarországon teljhatalmat szerzett, a nagy ünnepségen elmondták, hogy az 1848 a kommunista hatalom átvételének előjátéka volt. Sokáig ez maradt az álláspont. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor elindult egyfajta irodalmi lázadás, az ismét Petőfi jegyében történt. A Petőfi 73 című filmben, egy iskolában, diákok játsszák el Petőfi 1848-as szerepét, miközben arra keresik a választ, hogy ők maguk, az akkori iskolai és társadalmi viszonyok között mit tudnak kezdeni Petőfi alakjával. Petőfi megközelítése nemcsak irodalmi oldalról, nemcsak a társadalmi tudat mitikus oldaláról nézve érdekes, hanem azért is, mert esetében nagyon nehéz elválasztani, hogy ha valaki szereti vagy kifogásolja a költészetét, annak oka politikai vagy esztétikai.

A Petőfi-jelenség és a versei

Amikor Petőfiről beszélünk, akkor általában a figurájáról van szó, nem pedig a verseiről. Petőfi alakja, jelleme, a róla kialakult kép, ami ránk marad, bizonyos értelemben erősebben él a lelkünkben és a tudatunkban, mint a verseinek az olvasata a saját értelmezéseink révén. Petőfi versei, az iskolai tankönyvek esetében szinte teljes egészében, az életrajzából nyerik a magyarázatot. Állandóan az ún. Petőfiséget, a Petőfi-kultuszt látjuk a versekben, és ez nagyon sokszor eltakarja, hogy a versszövegekben mi is áll. Erre számtalan példát találhatunk:

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Szerelmemért feláldozom az életet – mit is jelent ez? Nem egyértelmű, hogy kinek az életét áldozza fel, a sajátját? De akkor hogyan lesz szerelmes? Mit jelent ebben az esetben a „szerelmem”? Az imádott nőt, vagy a szerelmes elragadtatást? A szerelmes indulat absztrakcióját? Szabadságért föláldozom a szerelmemet – ezek szerint lemond a szerelmes indulatról? Az életét közügynek áldozza, a szabadságnak, és ha feláldozza ha feláldozza a szerelmet, akkor bekövetkezik a szabadság? Nagyon titokzatos ez a vers, viszont olyan csodálatos és impozáns retorikával van megfogalmazva, hogy nem szoktunk mélyebben belegondolni.

Paradoxonokra is akad példa. Petőfi sokszor írt a saját haláláról, ami megrendítő és egyben különös.  Egy úgymond hétköznapi, egyszerű halált is fel tudott tételezni, máshol viszont csodálatos jóslatot fogalmaz meg. 1849 márciusában írt egy lelkesítő verset, Bizony mondom, hogy győz most a magyar címmel. Tette ezt akkor, amikor az oroszok már az országban voltak.

S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat.

Figyeljük meg, hogy a romantikus költő milyen csodálatosan fel tudja emelni magát akár a mennyek magasságába, miközben a költészetének más rétegeiben, a mindennapiságban él és találja meg a maga helyét.

Fotó: VM4K

Fotó: VM4K

Rejtélyekkel, szövegelemzési problémákkal vannak tele Petőfi versei, a költészetével, a vele való foglalkozás feszültsége pedig pont ebben rejlik. Ezért lenne érdekes most egy nagy szövegelemzést készíteni a teljes Petőfi-opust illetően, ugyanis a Petőfi-versek megítélését nagyon sokszor tökéletesen prekoncepciózusan határozzák meg a szemlélők. Ez az eset például A Tisza című versével. Illyés Gyula azt írta róla, hogy ez a vers, lényegében tisztán prózában van megfogalmazva, és olyan egyszerű, realista, hogy „egy kocsislegény pipával a szájában a Tisza partján, ugyanígy fogalmazna”. Magyarán, Petőfi azt írta le, amit mindannyian látnánk, akár egy kocsis is, de figyeljük meg ezt:

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

El tudjuk képzelni, hogy egy kocsis ilyeneket gondol. A versben nem egyszerűen az van leírva, amit látunk. A versben a táj, annak minden eleme mozog és emberszabásúan viselkedik. Nagyon érdekes Petőfi tájleíró verseit összehasonlítani a korszak más tájleíró verseivel. Petőfinél pontosan ez zseniális, hogy nem a tárgyiságok az érdekesek benne. Ebben ez esetben nem az, hogy milyen a Tisza, hanem mit lát bele, és hogyan közvetíti a számunkra, milyen különleges nyelvi és képi eszközökkel.

Sok mindent a Petőfi-olvasás és -értelmezés nem vesz észre a verseinél. Ezért azt szorgalmaznám, hogy azt vegyük észre, milyen sokféle költészetet tudott egymás mellé rendelni. Úgy gondolom, hogy a mostani nagy ünnepségsorozatnak is a Petőfi olvasására kellene felhívnia fel a figyelmet. Élve a szlogennel, akkor tudjuk „kimozdítani” Petőfit, ha a szövegeivel kezdünk el foglalkozni, és lehetőleg a prekoncepcióink nélkül próbáljuk meg a saját magunk vagy a közönségünk számára interpretálhatóvá tenni.