„Száll a madár ágrul ágra, száll a rege szájrul szájra” – kezdi Arany János Rege a csodaszarvasról c. költeményét, amit minden magyar ismer. Csak a látszólagosok nem, akik nem magyarok, mióta lelkükben lemondták idetartozásukat. Velük szemben akad olyan nemzettársunk, aki Arany költeményét ugyan nem olvasta, de magát a történetet bármikor elmeséli, sőt, elénekli. Az éneklés szívbélivé teszi a szavakat.
Eredetmondánk nyilván korábbi a dalolt változatnál. Így természetes. Bár ki tudja... A rege szó annak tanúja, hogy őseinkkel valaha megesett az, amiről az ének szól. Az éneklés őseink mélyebb, szellemibb, finomultabb gondolkodásának tanúja: hisz igényeli a ritmust, a rímeket meg a dallamot, a szépség örömét; a gondolat, a szó és a hangszerek együtt zengését.
*
Lássuk a szarvast! Jordanes (? –553 után) gót születésű római történész, Crotone, eredeti görög nevén Krotón püspöke írta Getica c. művében: „...egyszer hún vadászok ünőszarvast űzvén, ez őket lassan-lassan a Palus Maeotisig csalogatta. Ezen mocsáron, melyet tengermélynek tartottak, gázlót fedezett föl előttök. A szarvas, mint valamely figyelmes és értelmes kalauz haladt, megállt, saját nyomán visszajött s újra tovább ment, mígnem a túlpartot érve eltűnt. Könnyen rájöttek, hogy a góthok beszéde szerint ez éppen nem való, csak tünemény, ördögök által előidézett képzeleti alak volt. „Ekként vezették” veti utána Jordanes, maga is góth s hona hagyományainak kissé hiszékeny gyűjtője, „ekként ösztönzék a húnokat a szellemek, melyektől származtak, a góth nemzetek megtörésére”.
Jordanes a történelmet ősei szemüvegén keresztül látta, ugyanúgy, ahogy Arany János meg a mieiénken át szemlélődött.
A Csodaszarvas elbeszélés a mély hun–magyar kapcsolat tanúja. Hunor és Magor testvérpártól származott két nép. Kétszeresen testvérnép, mert a meotiszi ingoványban szerzett feleségek – Dúl király leányai – ugyancsak egy ágyékból eredtek. Arany János a legendát a Buda halála c. eposzába illesztette – nyilván tudatosan, mert ott találta helyét: napnál világosabban látta a hun–magyar egységet.
Költő-társa, a történetíró püspök a VI. században még nem tudhatott rólunk, magyarokról, hiszen mai nevünkön még nem szerepeltünk, tehát magyarként nem említhetett bennünket, ámde ugyane művének más helyén viszont ír rólunk, mint szabirokról. Jelesül azt, hogy a két nép közös mondára vezeti vissza eredetét. Geticájának 37. fejezetében olvashatjuk: „…a Pontus tenger felett terül el a bulgares lakóhelye, akiket a mi vétségeink tettek igen ismertté. Itt hajtott ki két helyen, mintegy a legbátrabb nemzetnek, a hunoknak a terebélyes törzsfája, a népek veszedelme. Ugyanis az egyiket altziagirusoknak, a másikat savirusoknak hívják. Lakóhelyeik elkülönülnek egymástól: az altziagirusoké Chersona mellett van, ahova Asia kincseire sóvárgó kereskedő szállítja áruját. Nyáron a mezőkön vándorolnak, és ott ütnek tanyát, ahova a csorda élelmezése csalogatja őket, télvíz idején visszahúzódnak a Pontus tenger fölé. A hunugurusok pedig azért ismeretesek, mert hermelinprémmel kereskednek”. (Iordanes: Getica, L’Harmattan, 2005, Kiss Magdolna fordítása)
A szöveg elég zavarosan beszél a hunok két csoportjáról, de kiviláglik belőle a savirus-hunugurus azonosság, hiszen az utolsó mondatban a hunugurus a savirus váltószava. Ugyanakkor kiderül az is, hogy az altziagirusok legeltető pásztorok. A savirusok viszont nyilvánvalóan tőlük északabbra, hidegebb égövön élnek és vadásznak, ahol a hermelinek és más prémes állatok télen gyönyörű és kiváló minőségű bundát növesztenek. Hogy a savirusok mivel foglalkoznak még, arról nem beszél Jordanes. De ez sem kevés!
Mindez egyértelműen mutat Délnyugat-Szabáriára – Szibériára, arra a vidékre, ahol a szovjet birodalom fölbomlása után megindult kutatás a savirusok, azaz a szabirok földjét, Árpádék szülőhonát, az ún. andronovói kultúra vidékét megtalálta.
Türk Attila régész honfoglaláskori, magyar jellegű tárgyakat hozott az urali átjáró keleti oldalán fekvő Uelgi-tó déli partjáról. Ezeket az arrafelé vándorló finnugorok aligha készíthették.
