– A ház olyan, mint az ember, öregszik – ezt mondta Maugli néni úgy egy hónapja a kisboltban, és az ott várakozó három vevő rábólintott. A falu régi volt, új épület évek óta nem került tető alá, csak renováltak, „gányoltak”, hogy mégis nézzen ki valahogy. Állagmegóvásnak meg azt hívták, hogy megtámasztották gerendával a falat, nehogy kidőljön. Volt olyan utca, hogy lakója alig akadt.
Kihaltak azok, akik kínkeserves spórolásokkal, kalákában felhúzták a szoba-konyhát, aztán még egy felet hozzátoldottak, sőt egyre több helyre még fürdőszoba is került. Ezt az elején mosásra használták, meg egy nagy lavórban lecsutakolták a gyerekeket, a végén az öregapó áztatta eres lábát a kihűlt koszos vízben. A vízvezeték bevezetése áldás volt, könnyebbség, meg is becsülték.
Voltak évtizedek, amikor fejlődött a település, néhány gyár is került a szélire, meg a földet is közösen művelték. Fiatalok jöttek az egyre zsúfoltabb nagyvárosokból, esténként hangos nevetéssel töltötték meg a presszót és a kiskocsmát, a templom melletti Hattyú utcait. Hétvégén a „Cséerbe” mentek táncolni, mert kultúrház is volt, nem messze a főtértől. Ha valaki külsős megkérdezte, mit jelent ez a név, csak somolyogtak, és mutatták, hogy a lányok keble hogy mozog, mikor táncra perdülnek.
A másik ivóba, a Kétlépcsősbe csak öregek jártak, kártyáztak, ha néha felöntöttek a garatra, előkerültek a katonanóták is. Senki nem tudta, miért ez a neve, mert egy árva lépcső, annyi sem volt még a környéken sem. Virágzott a kisipar is, egyre több kőműves, ács talált munkát, megindult az építkezés, kockaházak, ennek a terve már kész volt, meg nem is került egy ökör árába. Kit érdekelt, hogy mindenki ilyet húzott fel, volt, aki az utcafrontra kétszárnyú ablakot tetetett, amikor már nem volt olyan szigorú az építési szabályzat. Centire mérték, hol van a szomszédtól a másfél méter, mekkora ablak és milyen magasan nézhet át a másik portájára. A fák is iperedni kezdtek, a gyerekek szabadon futkároztak, és tudták, hova lehet bemenni gyümölcsöt kuncsorogni. A házak elé is azt ültettek, és hiába volt a hivatalos neve Petőfi vagy Szabadság, az ott lakók Meggyes vagy Szilvás utcának hívták, és a fiatal postást is így tájékoztatták. Volt iskola, mozi, három bolt. Mindenütt tartottak állatokat, érdekes, hogy mégsem lengte be trágyaszag a települést, mindenki rendben tartotta a portáját. „Tiszta udvar, rendes ház” – hirdette egyre több helyen, hogy szorgalmas-dolgos emberek lakják. Az öregek esténként kint üldögéltek a lócán, vagy vittek magukkal sámlit. Egyre több helyen kékesen villódzott a tévé, de mégis jobb volt a hűvösebb levegőn megszólni a túl rövid szoknyában páváskodó gyüttmenteket.
Aztán előbb bezártak a gyárak, a földek visszakerültek az egyéni gazdákhoz, akik egy darabig művelték, aztán bérbe adták, aztán csimbókos rét lett belőlük. A fiatal korosztály a jobban felszerelt városi iskolába ment tanulni, az őszi vásárba még hazajöttek, aztán felnőve az új autókkal nem reszkírozták meg a tíz kilométernyi, gödrös mellékutat. Zsákfalu volt, aminek minden hátránya mennykő gyanánt csapott le a településre. Mire lehetett volna valamin segíteni, már nem érte meg. Becsukott az iskola, a tanárok gyertyákat-mécseseket tettek a lakattal lezárt ajtó elé, amikor elbúcsúztak.
Maugli néni, akire igen, A dzsungel könyve után ragasztották ezt a nevet, mert évtizedek óta egyedül élt, és ujját az ég felé emelve azt kiabálta, hogy hazugság az, amit a filmben mondott az a vadember: „– Egy vérből vagyunk te meg én? – ezt kiabálta piacnapkor, és nagyot köpött a csorba betonjárdára. – Inkább ember embernek farkasa, mert az lesz itt, figyelmezzetek, jó emberek!”
Nem féltek tőle még a gyerekek sem, ártalmatlan volt, sokszoknyáját térde fölé emelve pipiskedve lépte át a pocsolyákat, borzas ősz haját kendő takarta. Az Almás utca páratlan oldalán lakott, kicsike házban, hátul szőlőtőkék kusza kis sora takarta el a kíváncsiskodó szemek elől. Bár ugyan ki lett volna rá kíváncsi? Hétszámra nem járt arra senki, azért lehetett, hogy nem figyeltek a házikó hátsó falára.
Egy viharos éjszaka aztán bedőlt, úgy, mint amit a Teremtő egy ujjal a földdel tesz egyenlővé.
Maugli néni arcán békés mosollyal feküdt a barna politúrozott ágyban.
Még az ég is siratta, a fekete ernyők egymás után nyíltak ki, a szomszéd faluból átjött pap hangját messzire röpítette a szél, meghallotta az, akire tartozik.
Nyitókép: Fotó: Salánki Anikó
