„Drága gyerekeim!” – idáig jutott a levélben. Oldalra húzta a papírt, és jobban rányomta az ócska golyóstollat, alig talált egyet a lomos fiókban. Keresgélés közben eszébe jutott a menye arca, amikor a legutóbbi karácsonykor odaadta a parfümöt, jó drága volt, de Vivike csak elhúzta a száját. Aztán kényszeredetten csak annyit dünnyögött, hogy nem kellett volna a mamának ilyesmivel fáradni. Azt hitte, megüti a guta, mert tényleg elegáns volt, divatos, és persze jó sokba került. Akkor mosolyodott csak el a fia neje, amikor az üvegcse dobozában meglátta a borítékot, a pénznek mindig nagyon tudott örülni. Sőt, ha őszinte akar lenni, csak annak.
Nem nagyon szokott nekik levelet írni, már megkapta a kis szurkálást, hogy ez a mai világban már nem „kúl”, ő meg úgy tett, mint aki nem érti ezt a szót. Vagy öt hónapja nyafogta ezt Vivi, és göndör vörösre színezett fürtjeit pödörgette.
A mostani leveléhez mellékel egy fényképet. Még jó, hogy a szomszédban lakó Joli néni kölcsönadta a fejkendőjét meg a nejlonotthonkát. Ül a padon, a kút melletti árnyékban, kicsit hunyorog, úgy ráncosabbnak tűnik. A postás fotózta le, neki azt mondta, hogy tréfából készíttet magáról ilyen képet.
Aztán ment csak el kozmetikushoz meg fodrászhoz. A haja kicsit világosabb lett, mint szokott, de a fodrásznője azt mondta, nem divat már az a fáradt avarszín. Tényleg, ahogy nézegette magát a kirakatok üvegében, megbarátkozott a színnel, a fazon meg remek lett. Még vett néhány apróságot, a ciklámenszínű pulcsit nem volt szíve ott hagyni, jól megy a farmerkosztümhöz. Ivott egy kis konyakot, úgy folytatta az alig megkezdett írást.
„Jól vagyok, már ahogy egy nyugger jól lehet.” A nyugger szótól összeborzadt, a fene ette volna meg, aki kitalálta, ennél fertelmesebb szó alig akad a magyar nyelvben, de a kismenye előszeretettel használja, hát legyen neki. „Voltam orvosnál, elküldött a laborba. Sokan voltak, de ráér már az ilyen öregasszony, meg jól eldiskuráltunk ott. Mindenkinek megvan a maga baja. Estefelé meg kiülünk ide a kispadra, mi, nyugdíjasok, nézelődünk.” Nana, azért nem kell túlzásba esni, figyelmeztette magát. Még a végén megszállja őket a jótét lélek, és képesek meglátogatni. Persze ennek az esélye majdnem nulla, évente egyszer ha erre kanyarodnak, villámlátogatásra. Tavaly a menye fürkészve nézett a szekrénybe, ő meg alig győzte kimagyarázni a bőrdzsekit meg a rövid szárú rojtos csizmát, ráfogta a szomszéd lányra, hogy itt tartja, mert az anyja nem tűri. „Remélem, nálatok minden rendben. Ölel anyátok.” Kész, passz, a borítékba még a fénykép, aztán feladja.
Nyújtózott egyet, aztán átnézte a ridikül tartalmát, nehogy itt felejtsen valamit. Bankkártya, iratok, mobil, készpénz, vagy ötven euró. A nagyobb pénz a blézer belső zsebében lapul, meg az egyik bőrönd alján. Már alig várta ezt az utazást. Két hét hajókázás! Az új fényképezőgép teljesen automata, szép képeket csinál. Majd egyszer, jó sokára, a gyerekek megtalálják az albumokat. Na, akkor csodálkozhatnak, hogy is élt ő, az öreg nyugger.
Feltett egy kis rúzst, és taxit hívott.
