Mielőtt Várady Tibor Lópasszus és történelem című könyve megjelent, mintha már néhány sor erejéig szó esnék róla a K. úr főszereplőjének szavai által, Vesna Goldsworthy szerint: „Amikor visszaemlékezéseket írsz, azokban mindenki a hazugságot keresi, ám amikor regényt, abban mindenki az igazságot keresi és feltételezi, hogy semmi nincs kitalálva”.
Csakhogy amint valaki a memoár, önéletrajz, emlékezés, értekezés és vallomás közötti műfajban ír, és azt a regény köntösébe „öltözteti”, akkor Várady erre azt mondaná, hogy ebbe már nem lehet belekötni. Várady Tibor süteménye több rétegből áll… Nehezen meghatározható, melyik réteg adja azt a különleges ízt. A bonyodalom már a címből sejthető. Noha a lópasszust a történelem kapja, mégis az az érzésem, hogy a történelem visszaadta azt valakinek…
Egyszerűsítve: valakit lóvá tettek. Amikor a történelem beleszól, az – Crnjanskit kissé kiforgatva – kénye-kedvére és saját rovására történik.
A kritikának alkalmazkodnia kell a könyvhöz, amelyről szól, vagy nem lesz belőle semmi; a kritikának alkalmazkodnia kell a közönséghez, vagy nem lesz semmi; a kritikának önbecsüléssel kell bírnia… Ajaj. Szegény kritika. Rosszabb a helyzete, mint a galamboknak a II. világháborúban.
Az irodalom nem képes kiagyalni azt, amit az élet hoz – ezt már megtanultuk Váradytól –, tehát nekünk nem marad más, minthogy csak figyeljük, miként kutatja írónk épp ezeket az élethelyzeteket – következetesen és fáradhatatlanul.
Mindeközben az író nem vádolható azzal, hogy nem az igazságot írta, hiszen beengedett az alkotóműhelyébe és az olvasóval együtt kutatja azt, ami valószínű! Ám az a lehetetlennek tűnő valószínű az igazi kihívás. És csak jön. (Egyszerre könnyű és nehéz írónak lenni.)
Bebizonyítandó, hogy valami lehetséges, az író képes „a világ végére” elmenni (ami még itt, a közelünkben is előfordulhat), vagy amennyiben szükséges, akár egy másik évszázadba. Feléleszti a római jogot is. A római jog Várady Tibor tolmácsolásában nagyon érdekes. (Egyetemi éveim alatt a római jogtól való félelem áthatolt a jogi kar falain és riogatta a gyanútlan járókelőket.)
A kiindulási pont, vagyis a kezdő oldal sokszor ismeretes. Bizarr törvényszéki eljárásból indul ki (amelyben olykor nem tudni, kicsoda itt az a bizonyos ló), de hogy hová érkezik, hol is van az a „világ vége”, ez bizony már Várady.
Élvezettel olvassuk például, ahogyan Várady feléleszti a múltat. Könnyedén festi le gondterhelt nagyapját, akinek fontos döntést kell hoznia – átadja-e fiának az ügyvédi irodát –, és a döntést nagyapja kortársára, Joe Bidenra helyezi át – jelöltesse-e magát még egyszer az USA elnöki posztjára. (Várady nagyapja és Joe Biden a születési évük szerint nem kortársak: ám kortársak ama fontos döntéshozatal pillanatában, az éveik számát tekintve.) Egyik is, másik is 82 éves abban a sorsdöntő pillanatban.
(Nem folytatom tovább ezt a történetet, mindenesetre Várady – miként korábban is sokszor – nagyapja oldalán áll.)
Mindeközben Várady ügyesen használja a történet „meghosszabbítását” (vagy a meghiúsult befejezést). Amikor ő azt mondja, nincs további bizonyíték, és azt gondolnánk, hogy ezzel a téma ki van merítve − a végkifejlet ismét el van napolva…
Csakhogy annak a jogát, amelyet feltételesen úgy neveztem, hogy „elmegy a világ végére”, Várady mintha az olvasó számára is szabadon hagyná. És a valóság egyszerre másik szemszögből lesz látható. (Mintha valaki egy rendezett idegen szobából hazatérve egyszerre felfogná, milyen rendetlen is a saját szobája.)
Megkísérlem ezt alátámasztani a köznapi reklámok példájával. A reklámok minőségéről, illetőleg érdekességéről nem írnék. Emlékszem egy, a toalettpapír kartonjára (amelyik a vécékagylóba dobva a vízben oldódik) vonatkozó reklámra, amely egy kislányból ezt a kérdést hozta elő: „Olyan nehéz azt a szemétkosárba dobni?” Hát még a dezodor reklámok, mintha egyenesen az ápolatlanságot reklámoznák. Kínos a reklámokról írni. Mostanság már tegeződve fordulnak a nézőkhöz, és tudható, mi lesz a következő… Mellesleg, szükséges-e reklámozni a kéz törlését a ruhánkba, csakhogy egy mosószer jobban eladható legyen?
A falusi élet különbözik a városi élettől a reklámok tekintetében is. Megesik, hogy a másodlagos árucikkek viszonteladói naponta ötször is bejárják az utcákat, hangosan kínálva portékájukat. A délutáni hívásokról a vonalas telefonokon meg már ne is beszéljünk… Egyedül a filmekben elhelyezett reklámok, azaz a nézők kínzása ugyanolyan mindenütt; ez már egyenesen bűntény…
Szinte hallom a dohogásukat: Mi köze mindennek Váradyhoz? A válasz egyszerű.
Várady feltárta nekünk, hogy valaha létezett a békéhez való jog. És ez a jog törvényileg volt szabályozva.
Menjünk át most Zrenjaninba. Az emberek elgondolkodtak arról, ami majd bekövetkezik, és arra alaposan felkészültek. 1928-ban meghozták az „Alapszabályt az autóforgalomról Nagybecskerek városának területén”. (Hűha, most látom, hogy az olvasót rossz helyre kalauzoltam: Zrenjaninba.) Ezért térjünk csak vissza Nagybecskerekre, és pillantsunk bele Váradyval együtt ebbe az említett „Alapszabály”-ba, és álljunk meg annak ötödik cikkelyénél. (Mellesleg, az első cikkely azt rögzíti, ki kaphat engedélyt utasszállításra. Attól tartok, könnyebb ma eleget tenni az USA elnökválasztási követelményeinek, mint egykor Nagybecskereken gépkocsivezetői engedélyt szerezni.)
Idézem az említett ötödik cikkelyt: „tilos a gépkocsivezetőknek az állomásokon kiáltásokkal és szükségtelen lármával maguknak utasokat szerezni és ezzel a járókelőket zavarni”.
Az „Alapszabály” védi a békéhez való jogot. (Kis béke, békécske – már nem is tudom, miképp nevezzem.)
Mellesleg Várady korábbi könyveinek egyik hőse szerint úgy tudjuk, hogy az autóipar kihalófélben van! („Hol találni ennyi gépkocsivezetőt?”) De úgy teszünk, mintha meg se hallottuk volna az autóipar halálhírét.
Várady, ha most irodalmi kritikát írna, egy kis kitérőt tenne, így én is ezt teszem. A szövegben kissé érdesnek hat ez a szó: lárma. Mikor is hallottam ezt legutóbb? A szomszédom, Živa Nestorović − épp hasonó éveiben járt, mint amikor a szövegbe bekerült Várady nagyapja és Joe Biden − a barátomnál volt lakodalomban, és hajnalban maga köré gyűjtötte a már lankadó zenészeket. Semmiféle fontos döntés előtt nem áll; csupán élvezi, majd néhány válogatott, könnyed, régi városi dal után „szabad kezet“ ad a zenészeknek: „Most pedig lármázzatok egy kicsit”.
A lárma német szó, és minél több nyelv van a játékban, annál vidámabb a dolog, mintha ezt mondaná Várady. Megtanultuk Váradytól azt is, mik azok a „pontocskák”, sőt megtanultam azt is, hogy az egyszerű „pontocskák” mellett (amelyeknek értékük volt, miként a pénznek) ott vannak az „ipari pontocskák”. Ezt Laza Čurčić magyarázta meg nekem, mégpedig Dragan Nikitović példáján, aki 45-ös cipőméretet viselt, ezért csináltatnia kellett magának cipőt. És ezt nem lehetett az „ipari pontocskák“ nélkül. Ám miért „ipariak“, ha külön kell őket elkészíteni? Úgy látszik, a nyelv többet tud rólunk, mint mi a nyelvről.
A több nyelv össztüze nagyobb teret nyit az anekdotázásnak. (Pula polgárai valószínűleg nem örülnének, ha tudnák, mit jelent városuk neve a román nyelvben.) Alighanem örülne a lárma szónak Stanislav Vinaver; szerette a szerbek által használt ritka szavakat... Így aztán jómagam, Váradyhoz hasonlóan, megtaláltam a módját, hogy fájdalommentesen behozzak a szövegbe egy nagy írót. (A téma: „Nagy írók Várady Tibor műveiben” – ösztönzőleg hatna egy komolyabb tanulmány írására.)
Idehozom még Meša Selimovićot is. Újonnan behozott írónk azt mondja, hogy az életben a legnagyobb bölcsesség: megtalálni azt a legkisebb őrültséget, amivel a szabadidőnkben foglalatoskodunk. Úgy tetszik, írónk a horgászatot választotta a bölcsesség útján... Nekem viszont olybá tűnik, hogy a horgászattól nem áll messze a galambászat sem. Az égre tekintés, a galambok hangja a levegőben és a feltétel nélküli szeretet, ami cserébe nem vár semmit... (Megemlíthetjük e helyen még Marinko Arsić Ivkov nevét és NGDL című regényét [Ne engedd repülni a galambot], amelynek galamb a főhőse. Ez itt most akár a NIN-díj reklám helye is lehetne.)
Természetesen, amikor a nagy történelem belekavar, a legnagyobb bölcsesség is elszáll, mint a füst. Mintha a történelem a galamboknak is osztott volna egy-egy lópasszust.
Azonban mielőtt még több oldalról is szemügyre vennénk ezt a passzust, készüljünk elő a nagy eseményre.
Az anekdota − mint a műtétet megelőző altatás.
Egy barátom, kezdő galambászként, a saját anyjának képes volt mondani (amikor az anyja felkapaszkodott a padlásra, merthogy aznap galamblevest akart főzni): „B... meg, a postást ugyan nem kapod el.” (A postás a postagalamb volt – miként ebből az összefüggésből kiderül. Ezt persze csak elővigyázatosságból teszem hozzá, nehogy valami zavar támadjon.)
Így lett a barátom Sajkáslak történetének része. Volt egyszer valaki, aki az anyjának azt mondta....
A II. világháború régen volt, jóval a barátom előtt... Úgy tűnik azonban, hogy a a történelem a II. világháború idején csupán próbálkozott lópasszust osztani a galamboknak.
Ugyanis hoztak egy rendeletet, miszerint minden postagalambot le kell ölni... Továbbá minden más galambot is, amelyik képes volt repülni és levelet vinni... A következmények kegyetlenek voltak: minden olyan galambász, aki nem tartotta be a rendeletet, eleve halálra ítéltetett... Igaz, voltak bizonyos könnyítések... Ám úgy tűnik, itt kezdődtek a problémák: a pontatlanul meghatározott könnyítések mellett nehezítő körülmények is voltak, vagyis a tulajdonos nélküli, úgynevezett „elvadult” galambok. Most itt abbahagyom... Mintha ebben a lópasszusban felsejlene az okmány tulajdonosának alakja, de a visszája is: az arc, amelyik azt kiadta... És a levegőben az is ott lebeg, aki ezt kiérdemelte. Mindenesetre a szabad repülés jogáról nem történt említés.
Egyszer magam is kerültem olyan helyzetbe, hogy lópasszust kaptam. Nem egyedül. Azóta is gyötör a kérdés, hogy közös barátunk, a tanult galambász, vajon szándékosan tette-e. Történt ugyanis, hogy beszerzett néhány bukógalambot. Átlagos galamboknak tűntek, de különlegességük a röpstílusukban rejlett. Kíváncsiak voltunk erre a különlegességre. Egy egész iskolai órán át az eget bámultuk. A barátunk percenként jelentette be a légbukfencezésüket. Csakhogy azoknak eszébe se jutott átpördülni.
A nyaki fájdalom végül csillapította kíváncsiságunkat.
Mindez pedig bevezető volt ahhoz a történethez, ami megtörtént, amit Várady pontosan leír, amikor szétválik a ló és a lópasszus. A bíróság feladata volt egyesíteni a kettőt. Egyáltalán nem könnyű vállalkozás. (Mellesleg, a lópasszus a ló számára csak személyi igazolvány, nem arról szóló igazolás, hogy valaki ló, mint ahogyan e szövegből következik.)
Amennyiben kínos ez a téma Önöknek, javaslom, menjenek át Erzsébetlakra – vagyis új fejezetbe. Éppen színházi előadás zajlik... a kávéházban. Szabadon megtehetnek bármit. Az előadás alatt megengedett a sétálás; vacsorázhatnak is, van rá idejük. Igaz, verést is kaphatnak. És ha időben érkeznek, még valódi gyilkosságot is láthatnak. A legjobb mégis a végén jön: a tánc. (Ámbár anyukák és nagynénik jelenlétében.)
Jómagam pedig, aki mindezt írom, megkísérlem az előadás címét megfejteni. A feladat könnyű. Úgy tűnik, az előadás három részből állt. És azt tudom, hogy a tánc kezdetéig tartott.
(Vujicsics Marietta fordítása)
