Írók, tudósok, beamterek és a megyeszékhely

3. rész

Káich Katalin Zombor művelődéstörténeti múltjáról írt számos tanulmányai közül Az intézménytörténet gazdag fél évszázada (1867–1918) című értekezésében kifejtette: a vármegyében a bürokratikus ügyintézés, a hivatali merevség akadályozta az újító szándékok sikerre vitelét, ez az oka annak, hogy „érdemi fejlődésében a szabad királyi város és megyeszékhely állandó jelleggel a provincializmus korlátai között” maradt. Mindamellett az elemző maga sem vitatja, hogy az 1867-es kiegyezés kedvező föltételeket teremtett a gazdasági fejlődéshez, ami érezhetően serkentőleg hatott a város polgárainak művelődési igényeire, kulturális elvárásaira is. Ennek lett a következménye, hogy a vármegye polgárosodó középosztályának értelmiségi rétege azután az 1880-as években sorra alapított olyan kulturális intézményeket, melyek méltán kerültek az országos érdeklődés homlokterébe. Az elemző úgy látta, az ily módon megteremtett kultúrtörténeti jelentősége révén Zombornak „sikerült ki-kitörnie a fejlődést gátló provincializmus korlátaiból”.¹ A tanulmány írója szerint az óhajtott és a megyeszékhelytől elvárt magyar kulturális célkitűzések megvalósításához azonban Zomborban nem voltak meg a feltételek, mert „a megyeszékhely etnikailag sohasem volt annyira magyar jellegű, hogy egy esetleges Bács-Bodrog megyei magyar kultúrközponttá válhasson, amely színvonalban megközelíthetné a magyarországi vidéki kultúrközpontok bármelyikét”. Amikor Zombor művelődéstörténeti szerepének helyét és jelentőségét keresi a történész, úgy látja, hogy a kiegyezés utáni fél évszázad során sem a magyar, sem pedig a szerb kultúra nem teremtett olyan eredményeket, melyek „lényegesen túlmutattak volna a provincializmuson”. Ami a vármegyei központban a nemzeti kultúrák terén született, nem több a hagyományőrző és hagyománymegtartó törekvések részeredményeinél. „E tényszerű megállapításunkat nem kérdőjelezheti meg annak a tudata sem – írta Káich Katalin –, hogy a századfordulón olyan íróegyéniségek éltek Zomborban, mint Laza Kostić vagy Gozsdu Elek; hogy innen indult útjára a szerb irodalom ma már klasszikus alkotója, Veljko Petrović és a magyar nyelvészet kimagasló alakja, Bárczy Géza; hogy ebben a városban tanult Papp Dániel, Isidora Sekulić és Jovan Dučić. Az itt születettek és itt tanulók az útravalót, az alapozó tudást kétségkívül Zombor tanintézeteiből kapták.² Az általános polgári műveltséget megalapozó intézmények között ő is említi a városi könyvtárat, az 1882-ben felépített színházat, az 1883-ban alapított Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulatot, a századfordulón sikeresen működő Szabad Lyceumi Egyesületet, a nemzeti jellegű tanintézetek közül pedig a szerb tanítóképzőt, a magyar főgimnáziumot és a felső kereskedelmi iskolát. Mindemellett a megyeszékhelyen a nyolcvanas évek elején a legnagyobb gondot az általános műveltség szintjének emelése jelentette. 1881-ben ugyanis a 25.397 főnyi lakosságból mindössze 7732 személy tudott írni és olvasni. A város vezetősége ennek megfelelően a legfontosabb teendői közé sorolta az iskolarendszer széles vertikumának a kiépítését, és néhány év leforgása alatt teljesen korszerű alapokra helyezték a közoktatást.³

Zombor az irodalmi emlékezetben mindenekelőtt a szerb irodalom tolmácsolóinak triásza – Dömötör Pál, Radics György és a Szent Száva-renddel is kitüntetett Margalits Ede munkássága –, valamint a jeles világutazó, Vértesi Károly révén él. A megyeszékhely azonban elsősorban a Bács-Bodrog vármegyei Történeti Társulat lelkes, és minden esetben a kor színvonalán álló történetírók művei által szerzett magának országos elismerést. Az írás emberei – közöttük Trischler Károly és Trencsény Károly jogászok – elsősorban hivatalnokok voltak, s csak másodsorban szépírók. Egyedül Kholmann Dezső, a tudós tanár tett kísérletet arra, hogy tanulmányaival a szabadkai Toncs Gusztáv és Loósz István nyomdokain járjon, pedagógusi hivatása azonban csak alkalmi megszólalásra adott alkalmat.

Iskola a Szentháromság-téren

A főgimnázium

Zomborban a krónikák szerint 1717-ben a görögkeleti egyházközösség alapította a település első iskoláját. 1763-ban gróf Batthyány Ignatius kalocsai érsek engedélyével a ferences szerzetesek háromosztályos grammatikai iskolát nyitottak, az intézmény azonban 1781-ben megszűnt, miután II. József feloszlatta a ferencesek rendházát. 1816-ban a néhány évvel korábban Szentendrén alapított szerb tanítóképző – amely egy évszázadon át rendkívül jelentős szerepet játszott a szerbség történetében – Zomborba költözött. Muhi János szerint „ez az iskola látta el a török uralom alól felszabadult Szerbiát is az első szakképzett tanítókkal, és ez az iskola volt hosszú időn keresztül a szellemi fellegvára a szerbségnek. Költők, írók, filozófusok, államférfiak, hadvezérek kerültek ki padjaiból, és az iskola végzett diákjai az itt magukba szívott szellemet adták tovább az egész szerb világban. Szellemi központ volt ez a szerb iskola, amelynek vezető szerepe volt a szerb nacionalizmus és a nemzeti műveltség kialakításában. Ennek az iskolának a szerb tanítói és a budai egyetemi nyomda pap-írói álmodták meg és indították útjára a szerbség későbbi hatalmas nacionalizmusát.”⁴ (Kár, hogy az intézmény két évszázados történetét földolgozó monográfia oly szűkkeblűen bánt a sorsát eredendően meghatározó magyar történelmi vonatkozások föltárásával. A Dve stotine godina obrazovanja učitelja u Somboru 1778–1978 című kiadványban a magyar történeti forrásokra egyetlen hivatkozás sem történik. Az Edvard Kardelj védnöksége alatt született monográfia középpontjában a partizántanítók életpályájának megrajzolása döntő, és mindent meghatározó szempont.)⁵ Az 1850-es évek elején Bécs irányításával háromosztályos német tanítási nyelvű alreál-iskolát alapítottak a városban, ám a politikai körülmények változásával 1869-ben az iskola helyére Radulovics Szilárd igazgatói irányításával magyar–szerb algimnáziumot szerveztek, amely 1872-ben főgimnáziummá alakult át.

Az átalakulási folyamat összetett történetét Jeszenszky Dezső foglalta össze A zombori magyar királyi állami főgymnasium története 1872–1895 című, 1896-ban, a millenniumi ünnepre megjelent munkájában. A főgimnázium megalapítását biztosító döntésre az 1868-as XLIV. (nemzetiségi) törvény 17. §-a értelmében került sor, mely paragrafus kimondta: „Az állam, illetőleg a kormány által már alkotott, vagy a szükséghez képest állítandó tanintézetekben a tanítási nyelvnek meghatározása, amennyiben erről törvény nem rendelkezik, a közoktatási miniszter teendőihez tartozik. De a közoktatás sikere, a közművelődés és közjólét szempontjából az államnak is legfőbb czélja lévén; köteles az állami tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidék közelében anyanyelvükön képezhessék magokat egészen addig, hol a nagyobb akadémiai képzés kezdődik.”⁶ Ekkoriban híre kelt, hogy az 1872. évi költségvetés előkészítése során a kormány jelentős összeget látott elő az Újvidékre tervezett gimnázium megalapítására, melyben a jövőben a szerb tanuló ifjúság az anyanyelvén készülhet a felsőbb tanulmányaira. Zombor város rendkívüli törvényhatósági közgyűlésen azonban úgy döntött, levélben fogja kérelmezni a képviselőháztól a Délvidékre tervezett főgimnázium Zomborba történő áthelyezését. A kezdeményezést siker koronázta: az 1872. szeptember 9-én kelt miniszteri rendelet engedélyezte a gimnázium megnyitását. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter a következő levelet intézte a főispánhoz: „Méltóságos főispán úr! Az alvidéki lakosság középtanodai tanügye érdeke tekintetéből a törvényhozási intézkedés folytán az 1868. évi 44. t. cz. 17. §-a értelmében felállítandó áll. gymn. helyéül Zombor városa tűzetett ki, s ennek erre vonatkozó ajánlata – mely szerint a felállítandó gymn. számára a Szentháromság-téren lévő nagy iskolai épületet az összes iskolai szerelvényekkel és a megszüntetett városi középtanodádtól fennmaradt taneszközökkel díjmentesen átengedi; annak fenntartására magát kötelezi, s a gymnasium fűtéséhez szükséges anyagot örök időkre felajánlja – elfogadtatván.”⁷ Így tehát az egyelőre négyosztályos gimnázium Bács-Bodrog vármegye székhelyén 1872. október 15-én – kétnyelvű, szerb és magyar középfokú intézményként – nyitotta meg a kapuit, s csak az 1876–77-ik iskolaévben vált nyolcosztályos intézetté. A szerb közösség követelésére a kultuszminiszter már az indulás évében a szerb nyelv és irodalom oktatására külön tanszéket rendszeresített, s a „kathedrát” Malesevics Miklós nyerte el. Vele egyidőben nevezték ki a zombori főgimnáziumhoz ideiglenes igazgatójának Kocsmár Józsefet, valamint oktatónak Mezey József aradi, és Merl Ferencz szabadkai gimnáziumi tanárokat is.⁸ A magyar határőrvidéki tankerület kir. főigazgatóságának 1874. október 30-án kelt levele felhívta a figyelmet az iskolának a nyelvhasználat terén érvényes kötelezettségekre is: „Minthogy a zombori államgymnasiumot látogató ifjúság vegyes – magyar, szerb és német – felmerült panasz folytán felhívom a t. igazgatóságot, hogy a vezetése alatt álló tanári testület minden egyes tagját utasítani szíveskedjék, miszerint az intézet említett nyelveket a tanulók nyelvismeretéből mutatkozó szükséghez képest, mint a magyarázás, mint a kikérdezés alkalmával használni kötelességüknek ismerjék” – olvasható a leiratban.⁹

1873 szeptemberében a kultuszminiszter Radics György szabadkai főgimnáziumi tanárt bízta meg az intézet vezetésével, egyelőre helyettes igazgatói minőségben. Csak 1877. január 23-án nevezték ki véglegesen igazgatóvá. Radics György azonban 1886. március 4-én meghalt, s a vallás- és közoktatásügyi miniszter Jeszenszky Dezső tanárt bízta meg az igazgatói teendők ideiglenes intézésével. Radics György szép emlékét tanártársa Molnár István Lajos így méltatta: igazgatóként „soha nem szűnt meg buzdítani, lelkesíteni az önérzetet, a hivatásszeretetet fokozni kartársaiban”.¹⁰ Utóda az igazgatói székben 1886. április 17-ki kinevezéssel Margalits Ede latin, görög és történelem szakos tanár lett, aki 1891-ig, Budapestre történt elköltözéséig látta el tisztségét. Feladatát ekkor Gerevics Gusztáv, korábban fehértemplomi igazgató vette át.

(Folytatjuk)

4. rész

Jeszenszky Dezső a főgimnázium érdemei között tartotta számon tudós tanárainak a város kulturális érdekeinek előmozdítása, a közművelődés és a tudományok népszerűsítése terén végzett áldásos tevékenységét. „Közművelődési czélokat szemmel tartó egyesületek mindig számíthattak a főgymnasium tanárainak közreműködésére. Tanú rá a Polgári Kaszinó Dalárda, a Tóth Kálmán-kör és a Könyvtári egyesület” – írta A zombori magyar királyi állami főgymnasium története 1872–1895 című munkájában.¹¹ Káich Katalin ugyancsak jelentősnek ítélte, hogy a főgimnázium tanárainak nagy része bekapcsolódott a város és a vármegye kulturális életébe. Radics György és Margalits Ede az irodalom és a történetírás, valamint a magyar-szerb kapcsolatok ápolásában ért el figyelemre méltó sikereket, Kohlmann Dezső az irodalomtörténet terén alkotott maradandót, Rácz Soma a Szabad Lyceum-Egyesület élén végzett kiváló szervezőmunkájával országosan is elismert tudomány-népszerűsítő munkát végzett, Roediger Lajos pedig a Történelmi Társulat nélkülözhetetlen tudósa lett.¹² A tudós oktatók sorában tartja számon a történetírás Zsulyevits Ernőt is, aki otthagyva a főgimnáziumi katedrát, az 1888. szeptember 17-én indult felsőkereskedelmi iskola igazgatója lett, s végezte áldásos tevékenységét három évtizeden át, egészen 1918-ig. Muhi János várostörténeti monográfiájában azonban arra is rámutatott, nagy nehézségek árán szerveződött intézménnyé az iskola, „mert a szülők hosszú időn keresztül nem tekintették a kereskedelmi iskolát a gimnáziummal egyenrangú tanintézetnek. Az akkori korszellem szerint az igazi úriember csak gimnáziumba járatta fiát, és csak gimnáziumba járt az, aki igazi úriember akart lenni. A közgazdasági pályákat lenézték.”¹³ […]

Zombor város tudományos élete

Molnár István Lajos, Roediger Lajos, Rácz Soma, Evetovich János

Molnár István Lajos bölcseleti doktor a latin és a görög nyelv és irodalom tanáraként 1879-ben Fehértemplomból került a zombori főgimnáziumba.¹⁴ Egyetlen klasszika-filológiai dolgozatát, a Párhuzam Xenophon és Platon Symposionja között című értekezését a fehértemplomi állami főgymnasium „értesítvénye” közölte 1879-ben.¹⁵ A következő tanévet már Zomborban kezdte. Amikor 1880. február 7-én Radics György Rövid néhány sorban búcsút óhajtok venni a Bácska t. olvasóitól című írásában leköszönt a lap felelős szerkesztői posztjáról, Molnár István Lajos Mélyen tisztelt közönség! című cikkében ugyanott jelezte, Bittermann Nándor laptulajdonos és kiadó lapjának a Bácskának ő lett az új szerkesztője. A Bácskának minden bizonnyal gyakori vezércikk-írója volt, névvel vagy nevének rövidítésével azonban nagyon ritkán találkozik az olvasó.

1884. január 11-én Molnár István Lajos Indítvány a gazdasági egylet újraindítása iránt című vezércikkében a vármegye mezőgazdaságának jövőjével foglalkozott, írására Rácz Vilmos Levél a Bácska szerkesztőjéhez című írásában válaszolt. Néhány hónappal később, 1884. március 4-én Bittermann Nándorral A Bácska politikai programja című vezércikkben együtt fogalmazták meg a vármegye vezető hírlapjának, a közéleti politikai közlönynek programját. Alkalmanként lapjában teljes névvel, nem egyszer azonban M. I. L. szignóval verseket is közölt: Első Ferenc József legkegyelmesebb urunk és királyunk ötvenedik születésnapjára (1880), Közbiztonságunk (1880), Apám halálára – Petrovoszelló, 1881. február 13. (1881), Igaz szerelem (1881), A feleségem (1881), A bácskai németekhez (1882). 1886. április 6-án A disputa vége című vezércikkében Szász Károly bácskai körútját értékelte. Az 1880-as évek második felében azután elmaradtak írásai a lapból. Muhoray Alfonz [Dudás Gyula] 1890. augusztus 8-án Ó-becsei gimnázium (Dr. Molnár István Lajos úrnak Petrovoszellón, szíves üdvözlettel) címmel még levelet intézett hozzá, a válasz azonban elmaradt. 1890. november 4-én pedig Dr. Baloghy Ernő köz- és váltó-ügyvéd A Bácska tisztelt közönségéhez című beköszöntőjében bejelentette: „A mai számmal átvettem a Bácska szerkesztését”.¹⁶ Az új felelős szerkesztő azonmód változtatott a lap arculatán és tartalmán is: a Helyi és megyei hírek, a Művészet és irodalom, a Törvényszéki csarnok, a Városi ügyek és a Közgazdaság lettek az új rovatai a hírlapnak. Molnár István Lajost 1893-ban Pozsonyba helyezték át, ekkor végleg eltűnt Bácska oktatási és kulturális életéből.

Egyetlen dolgozata, az 1880-ban a Bácskában folytatásokban közölt A zombori új templom története című írásának füzetbe szerkesztett változata őrzi a nevét a zombori írók társaságában. Írása sem nem egyháztörténeti, sem nem művelődéstörténeti tanulmány, egyszerű oknyomozó riport, melyben a katolikus templom építése során született visszaéléseket, pénzügyi ügyeskedéseket, végeredményben magát a vármegyei korrupciót – vagy annak egy tetten érhető esetét – leplezte le. 1880-ban ugyanis egy félbehagyott, időközben romlásnak indult épület immár két évtizede állt Zombor központjában. Egy 1828-ban megfogalmazott elképzelés szerint megérett az idő, hogy a város lakói új templomot kapjanak, melyhez az évek hosszú során megszerezték az egyházi engedélyt is. Ám az ügy – részben a történelmi események okán is – 1859-ig „elaludt”, s amikor végül az ország alkotmányos rendjének helyreálltásával párhuzamosan a hatvanas években hozzáláttak az új templom felépítéséhez, kiderült, hogy a város egymaga képtelen a szükséges pénzeket előteremteni. Az évek során az egyik pénzalapból a másikba folytak át az eszközök, de a templom építése sehogyan sem haladt, miközben az építkezésért felelős bizottság 40.000 forintnyi adósságot halmozott fel. Ezt a történetet igyekezett föltárni cikksorozatában Molnár István Lajos, a Bácska felelős szerkesztője. A publicisztikai dolgozatban egyetlen korabeli dokumentum érdemel megkülönböztetett figyelmet: Kunszt József kalocsai érsek 1859. november 12-én kelt, a zombori katolikus Egyházközséghez intézett levelében olvasható: „Miután a főpásztori gondviselésemre bízott hívek lelki szükségleteinek kielégítése, s az isteni tisztelet kellő megtartása tekintetében mitsem óhajtok inkább, mint hogy érseki megyém minden városai és falvaiban a hívek számához arányos nagyságú, s terjedelmű templomok létezzenek: ennél fogva a tekintetes Egyházközségnek egy új templom építésére irányzott üdvös törekvését annál inkább méltánylom, minél hajlandóbb vagyok azt zombori kath. híveim vallásos buzgósága s emelkedő hitélete örvendetes tanújeléül venni.”¹⁷ A levélnek a vármegye katolikus híveinek vallási buzgalma tekintetében van jelentősége.

Roediger Lajos 1886-ban a fehértemplomi főreálból érkezett Zomborba, a vármegye központjába, ahol a főgimnáziumban mennyiségtant és természettan oktatta.¹⁸ 1901–1904 között a Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat múzeumőre volt, ott kifejtett ténykedését Káich Katalin Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulata (1883–1918) című monográfiájában mutatta be. Régészeti tanulmányai a Koraközépkori lovas sírleletről Szeghegyen, Bács-Bodrog megyében (1903), a Bácsmegyei régiségleletekről (1904) és A hódsághi kelta lovas urnás sírleletekről (1904) című írásai az Archaeologiai Értesítőben jelentek meg. Alakját, tudományos munkásságát Káich Katalin méltatta a Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulata (1883–1918) című, 1980-ban megjelent monográfiájában.

Hosszú éveken át volt a zombori Szabad Lyceum Egyesület elnöke, műsorainak szervezője és a Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társulat alelnöke, a latin nyelvkönyvek szerzőjeként ismert¹⁹ Rácz Soma, aki a fővárosi egyetemen 1885-ben tett latinból és görögből tanári vizsgát, majd azonmód a zombori főgimnáziumi tanár lett. Egyetlen ismert tudományos értekezése a Cicero de imperio Cn. Pompei cz. beszédének phraseologiája című klasszika-filológiai munkája előbb a főgimnázium értesítőjében, majd Cicero Marcus Tullius művének fordításával együtt Budapesten a Singer és Wolfner kiadónál jelent meg 1894-ben. 1908-ban – keletkezésének 100. évfordulóján – Id. Dömötör Pál a jankováciakhoz 1808-ban címmel ő jelentette meg vidékünk minden bizonnyal egyik legértékesebb felvilágosodás kori értekezését.²⁰ Rácz Soma munkásságát Kereskedelmi iskoláink és tanáraink a millennium esztendejében című művében Schack Béla is számon tartotta.²¹ Munkásságát a fővárosi lapokban közölt pedagógiai és filológia tárcacikkei alapján tartotta figyelemre érdemesnek.

Evetovich János (másutt Evetovics János vagy Evetovits János), kalocsa-egyházmegyei áldozópap 1860. május 15-én született Bácsalmáson. 1885. június 26-án szentelték misés pappá. Papnövendékként írt történeti értekezése A bogumilek Boszniában a Szent Ágostonegylet Szemelvények című kiadványában névtelenül jelent meg. 1901-ben Képek Baja város múltjából címmel cikksorozata jelent meg a Bajai Közlönyben. 1902-től Bács plébánosa. 1912-ben országgyűlési képviselővé választották. Versfordításai, értekezései a Katolikus Szemlében, helytörténeti írásai a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat évkönyveiben jelentek meg. 1923. augusztus 10-én hunyt el Újvidéken (mások szerint Bácsban). Költeményeket fordított francia, német, angol és spanyol költők műveiből. 1882-ben a Mayer–Arno-féle Katholikus Társadalomban jelent meg A szokás legyőzi a természetet című olaszból fordított regénye. Fontosabb tanulmányai: A szerb konkordátum (Katholikus Szemle, 1898), Vallási mozgalmak a Balkán-félszigeten (Katholikus Szemle, 1900) és a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat 1903-as Évkönyvében megjelent A boszna-gradovári kegykép Bácskában című írása.

Mák Ferenc

Irodalom

A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája 1868. Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Schlett István; Budapest – Kortárs Kiadó, 2002. 208 p.

Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára I–II.; Pesten – Nyomatott Kozma Vazulnál, 1851. 285 p. és 350 p.

[Fridrik Tamás]: Bács-Bodrogh vármegye rövid leírása, földrajzi alapfogalmakkal. Népiskola III. osztálya tanulói számára. Negyedik kiadás. Írta Fridrik Tamás tanító Adán; Nagy-Károly – Nyomatot Litteczky és Társánál, 1885. 38 p.

Herceg János: Régi dolgainkról; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1999. 195 p.

[Jeszenszky Dezső]: A zombori magyar királyi állami főgymnasium története 1872–1895. Írta Jeszenszky Dezső; Zombor – Bittermann Nándor és fia Könyv- és Kőnyomdájából, 1896. 153 [3] p.; Igazgatók, 125. p. és Tanárok, 125–127. p.

Káich Katalin: Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulata (1883–1918); Újvidék – Forum Könyvkiadó és a Magyra Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1980. 147 p.

Káich Katalin: Sajtó és művelődés Zomborban a 19. század utolsó harmadában I–IV.; Magyar Szó – Kilátó, 2002. április 6. 8. p.; április 13. 9. p.; április 20. 9. p.; április 27. 9. p.

Káich Katalin: Zombor művelődéstörténetéből I–III.: Létünk, 2004. 2. szám 69–89. p.; 3–4. szám 117–137. p. és 2005. 1. szám 64–77. p.

Káich Katalin: Az intézménytörténet gazdag fél évszázada (1867–1918); In: A bogyófák árnyékában – Tanulmányok Zombor művelődéstörténetéből I. kötet; Újvidék – Vajdasági Magyar Művelődési Társaság, 2006. 33–116 p.

Majtényi Mihály: A császár csatornája; Budapest – Magyar Írás Könyvkiadó, é. n. 232 p.

Muhi János: Zombor története; Zombor – Kalangya kiadás, Nyomatott Bosnyák József könyvnyomdájában, 1944. 271 p.

[Radics György]: Bács-Bodrog vármegye leírása. Bács-Bodrog vármegye tanuló ifjúsága számára készítette Radics György zombori államgimnáziumi igazgató; Zombor – Nyomatott Bittermann Nándornál, 1876. 38 p. + 1 térkép

Sz. kir. Zombor városi könyvtár-egyesület könyveinek jegyzéke; Zombor – Nyomatott Muzsik és Partlicsnál, 1884. 211 + 7 p.

Dve stotine godina obrazovanja učitelja u Somboru 1778–1978; Sombor, 1978. 649 p.