2025 Kosztolányi Dezső-emlékév, mivel idén 140 éve, hogy – teljes nevén – Kosztolányi Dezső István Izabella 1885. március 29-én megszületett Szabadkán. Csupán 51 évesen, 1936-ban, november 3-án hunyt el Budapesten, akkor már mint elismert író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró – és még sorolhatnánk az érdemeit, melyekkel egyszer és mindenkorra beírta magát a magyar irodalom nagyjai közé.
A helytörténészek évtizedeken keresztül kutatták a Kosztolányi család kötődését, és számos feljegyzés, családi levelezés maradt ránk, amely alátámasztja, hogy miért Ludason, az orvoslakás mellett avatjuk fel a Kosztolányi Dezső-szobrot.
Az író öccse, dr. Kosztolányi Árpád, miután fejsérüléssel hazakerült az orosz frontról, Szabadkán, Palicson és Ludason praktizált mint orvos. Míg Ludaspusztán dolgozott, családjával itt élt, ebben a házban, s a háromból két lánya is itt született. 1945-től Magyarkanizsán praktizált, ott élt családjával 1963-ig, majd ismét Szabadkára költözött, és itt is halt meg 1966-ban. A Bajai úti temetőben nyugszik.
Nem szeretném, ha történelemóra-hangvételű lenne, de mégis fontosnak tartom kiemelni a kereteket és indokokat, hogy miért fontos nekünk, a ludasiaknak és szabadkaiaknak egyaránt ez a hely, és nekünk, vajdasági magyaroknak ez a mai esemény.
Szabadkán már áll két Kosztolányi-szobor – nem véletlenül a szabadkai gimnáziumnál, ahol édesapjuk volt igazgató, majd egy ideig Kosztolányi Dezső is ott volt diák. (A részletekbe most nem illik belemenni, hogyan fejeződtek be gimnazista tanulmányai az akkori főgimnáziumban.)
De ha a feljegyzéseket, a családi levelezéseket és Kosztolányi Dezső költészeti „kikacsintásait” kutatjuk, természetes a kötelék, és adja magát, hogy itt is álljon egy Kosztolányi-szobor, mellyel egy újabb ékes emléket állítunk gazdag kulturális örökségünknek.
Engedjék meg, hogy most saját szólamomban igazoljam ezt a köteléket, és a hangsúlyt Kosztolányi Dezső, Árpád és Mária szüleire, Brenner Euláliára és Kosztolányi Árpádra helyezzem –, s a mai esemény indokoltságát meséljék el ők.
Brenner Eulália levelei – már özvegy korából – Ludast több ízben említik kedves Didének (így szólítja Dezső fiát leveleiben), aláírásban pedig röviden az szerepel: „Anyikád”.
1928-ban beszámol fiának arról, hogy Árpádék is itthagyják, mert Árpád megkapta Ludason az orvosi állást, tehát itt fog dolgozni. Mesél neki Árpi születésnapjáról Ludason, Árpi lányairól, a babákról, akiket sokat ápolt betegségük alatt. 1930-ból fennmaradt levelében Didének mesél a nagy pingponglázról Ludason, itt az orvoslakásban, és arról, hogy hallgatják a rádióban, ahogy a költő olvassa fel költeményeit, valamint színházi lapokat olvasnak, ahol látni Didét. Ugyanebben az évben a karácsonyt is itt töltik; a szépen feldíszített karácsonyfáról a családdal képet is küld Didének.
1932-ben Anyika leírja fiának, hogy nagy hófúvásban indultak útnak Palicsról Ludasra, de utána a kemence mellett hallgatták este Dide kedves felolvasását a rádióban. 1933 júliusában arról ír, hogy olyan hideg van, hogy nem lehet a Ludasi-tóban fürödni. 1935-ben Anyika betölti 70. életévét, és azt írja:
„Írtad, hogy megkönnyezted azt, hogy 70. évembe léptem, de nem úgy érzem magam, mint egy elesett 70 éves. Alig várom, hogy kitavaszodjon, és ki bírjak gyalogolni Ludasra, és lássam az aranyos babákat – és ha lehet, vissza is gyalog jövök.”
Anyika leveleiben családiasan, meghitten fennmaradtak értékes pillanatok a család itt töltött éveiről.
Egy más hangvételű levélből is idézek, melynek írója Kosztolányi Árpád, a költő édesapja. 1925. január 26-án írta ezt fiának, Dezsőnek, és bár a levél tartalma szomorú hírről számol be, mégis oly sokat elárul arról a Szabadkáról, arról a városról, melynek örökségét mi minden erőnkkel igyekszünk megőrizni – fizikai és eszmei mivoltában –, hogy úgy érzem, ezen alkalomból érdemes idézni:
„Most szomorú hírt kell közölnöm veled: Teri 13-án (kedden) abortált; e nap reggelén oly rosszul lett Palicson, hogy öcséd reggel 7 órakor elektromos vasúton bejött a városba, helyet biztosított számára a Heisler-féle szanatóriumban, autón visszautazott Palicsra és Terit ugyanezen beszállította a szanatóriumba és ott Munk Artúr dr. elvégezte a szomorú aktust: egy 4 hónapos fiúgyermek-magzat eltávolítását. – Ennek is a Teri könnyelműsége az oka, ki Palicson a szekrények tetején elhelyezett és nehéz földdel telt virágágyakat rakosgatott és emelgetett, 8-án pedig Palicsról Ludaspusztára utazott rázós parasztkocsin 3/4 óráig oda és ugyan ennyi ideig vissza, csupán kirándulás gyanánt, hogy ismét szórakozzék azon a pusztán, hol öcsédnek betegei vannak; hozzá még 9-én itt a városban egy bálban táncolt is és még tetejébe influenzát is kapott 39 fokos lázzal; ez a lázas állapot volt közvetlen előidézője a katasztrófának. – Mostmár, hála Istennek, túl van a veszélyen annyira, hogy ma (15-én, csütörtökön este) 3 napi szanatóriumi időzés után öcséd a 6 órás esti személyvonattal a mentők segélyével visszaszállíthatja őt Palicsra, hol remélhetőleg 5–6. nap alatt teljesen fölépülhet.”
Az, hogy természetes a kötelék a Kosztolányi család és Ludas között, e családi levelekből kiderült.
De közterületen szobrot állítani és így ünnepelni – mint ahogy azt ma ünnepeljük a vajdasági magyarság egyik irodalmi büszkeségét – nem magától értetődő, és sokat tettünk azért, hogy ma így együtt lehessünk. (...)
* November 3-án, Kosztolányi Dezső halálának 89. évfordulóján mellszobrot avattak Ludason, az egykori orvoslakás mellett, ahol a nagy író is nem egy alkalommal megfordult. Az ott elhangzott beszéd szerkesztett változatát közöljük.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
