Ha létezik olyan tévésorozat, amelyet még az is jól ismer, aki egyetlen epizódot sem látott, akkor az X-akták (X-files) egyértelműen ilyen. Az 1993 és 2002 között folyamatosan futó, illetve 2016-ban és 2018-ban is egy-egy évaddal bővülő tévésorozat a popkultúra szerves része, összeesküvés-elméletek tárháza, kormánykritikus gondolkodók alapműve, és nem utolsó sorban sok másik sorozat inspirátora.
Az X-akták a Losthoz, a szintén ikonikus sorozathoz hasonlóan az empirizmust és a racionalizmust állítja szembe egymással: a történet tudományos, észszerű gondolkodója Scully, míg társa, Mulder kevésbé földhözragadt személyiség, nyitottabb az ismeretlen felé. Mindketten az FBI különleges ügynökei, s mivel teljesen eltérő karakterek, remekül kiegészítik egymást. Az ügyek, amelyekkel foglalkoznak, egyébként is megkövetelik, hogy több szemszögből közelítsék meg. Idegenek, állami összeesküvések, merényletek után nyomoznak, de az ún. „Monster of the week” – epizódokban még olyan mitikus lények történeteivel is szembesülhetünk, mint a mexikói chupacabra vagy a molyemberhez hasonló lények.
Frusztráló érzést kelthet, hogy a tömérdek rejtély, mely után Mulder és Scully nyomoz, megoldatlan marad, esetleg kétértelmű lezárást kap. Ha újfent a már említett Lost – Eltűntek című sorozattal vonjuk párhuzamba, akkor jól látszik, hogy a Lost befejezetlenségét a rossz forgatókönyv okozta, az X-akták viszont szándékosan homályosít, hiszen a való életben sem derül fény a legtöbb összeesküvés-elméletre vagy a mitikus lények kilétére, hiba lenne hát pontot tenni ezek végére. A rejtélyekben egyébként sem a megoldás az izgalmas, hanem maga a történet, a legenda, a mítosz. A nézőnek is kedvez a folyamatos, kétértelmű lezárás: minél kevésbé „szájbarágó” egy történet narratívája, annál több teret hagy az embereknek a töprengésre, a közös beszélgetésekre, és csodálatos élmény az is, amikor két intelligens, de ellentétes álláspontot képviselő ember értelmes vitát generál a sorozat egy-egy kétes jelenetéből. Egy műsort pedig nem a tömérdek ismétlés, hanem éppen ezek a viták, rajongói teóriák tartanak életben.
Mulder és Scully kapcsolata legalább olyan érdekes és összetett téma, mint maga a sorozat. A sorozattörténelem egyik legikonikusabb (vegyes)párosaként szokás említeni a nevüket, s ez egyáltalán nem véletlen. A jin és jang, a tűz és víz motívumait képviselik ők, a köztük kialakult, először pusztán szakmai, később valódi vonzalom elképzelhetetlennek tűnik, hiszen az elvárások szerint a (pár)kapcsolatban a hasonló gondolkodású embereknek van jövőjük. Madarat tolláról, embert barátjától, ugyebár. Az X-akták kifordítja ezt a begyöpösödött elképzelést, de a szerelmi szál kiteljesülését a lehető leglassabb módon vezeti fel – hasonló okokból, mint ami a rejtélyeknél és azok megoldásainál történt.
Talán unalmas lehet a folyamatos párhuzam a Lost és az X-akták között, de mivel előbbi létrejöttét az utóbbi nagy mértékben inspirálta, s a két tévésorozat témája is hasonló, fontos arról is értekezni, hogy milyen zseniális intrója van mindkét műsornak. A rövid, vészjósló, de annál ikonikusabb főcímzenék meghatározzák a sorozatok hangulatát, félelmet és kíváncsiságot keltenek nézők millióiban, akik nem biztos, hogy szívesen szőnék bele édes álmaikba ezeket a dallamokat. A rövid intró mindig jó választás, s ha ezenkívül még emlékezetesre is sikerül, akkor az alkotók elérik, hogy az adott sorozatot „megelőzze a hírneve”. Gondoljunk csak a Magnumra, a Cobra 11-re, a Knight Riderre vagy akár a Twin Peaksre. Ezek a dallamok a mai napig ott élnek közönségük emlékeiben, szívében, gyakran telefonjuk csengőhangjában. S ha már a közönségnél tartunk, kiknek is készült az X-akták?
A magyarokról általánosságban elmondható, hogy konzervatív nézeteket vallanak, UFO-észlelést legfeljebb Pataky Attila jelentett az utóbbi években, az illuminátus rendről pedig azt sem tudják, eszik-e vagy isszák. Ellenben az amerikaiak előszeretettel szőnek meséket, összeesküvés-elméleteket minden olyan esemény köré, amelyről a történelem során hiányos ismereteik születtek. A kormány szerepe a merényletekben örökzöld téma, de a különböző szörnyek (itt fontos kiemelni, az ún. ,,monster of the week”- epizódok nem csupán az amerikai folklórból ismert rémeket ismertettek) alakjai, titokzatos halálesetek, vagy a már említett ufók mind-mind közkedvelt témái az X-aktáknak – ilyen szempontból a sorozat az amerikaiak számára valódi aranybánya, egyértelműen az ő gusztusuk szerint építkezett a széria mind a tizenegy évada, de még a mozifilmek is, melyek a sorozattal párhuzamosan készültek el. Persze, az érmének két oldala van: nyugati barátaink akár sértésnek is vehetik, hogy egy sorozat összegzi, hogy az évszázadok során milyen sok idejük akadt szörnyekről és összeesküvés-tézisekről gondolkodni. Igen ám, napközben mi is jót nevetünk a démonokon, a laboratóriumi kísérletekből született mutánsokon, vagy éppen a mesterségesen kifejlesztett, halálos vírusokon, de esténként, amikor elalvás előtt még el-elkalandoznak a gondolataink, ezek a témák is valóságosabbnak tűnnek. Emellett emberi tulajdonság a kíváncsiság, mindig is érdekelt minket, amit nem ismerhetünk meg. Úgy gondolom, hogy sok ember az X-akták korai évadainak idejében úgy ült a tévé elé, hogy ezekre a kérdésekre mind-mind választ kap. Hogy ezek az emberek megtudták-e valaha bocsátani, hogy a keresett válaszok mégsem jöttek? Úgy vélem, igen. Sokkal többet kaptak a sorozattól egyszerű válaszok helyett.
Az igazság odaát van, hangzik el minden egyes epizód intrójában. A sorozat tehát sohasem ígért válaszokat – mindössze elmondta, hogy hol találhatjuk meg azokat. Helyette egy olyan mitikus és néha horrorisztikus világba kalauzolt el minket, mely (szintén az első kilenc évadra vonatkozóan) a maga korában korszakalkotó volt. Nem állítom, hogy a sorozat jól öregedett, de mindenesetre több kísértetiesen aktuális témát is feldolgoz, amelyeket érdemes megtekinteni. Lehetséges, hogy mára már néhány válaszhoz közelebb jutottunk.
