Amikor a tanterembe léptem, két fruska a 3f-ből, az emeleti ablakon kihajolva fürkészte az utca forgatagát. Nem mintha az oly borzasztóan érdekfeszítő lett volna, inkább csillapíthatatlan exhibicionizmusuknak utat engedve. Az utcakép szemrevételezéséhez ugyanis jó mélyre kellett nyújtogatni kecses tiniderekukat, hogy a kültéri dimenziókat bírják. Aminek következtében testük beltéri egységein, az 1965 óta divatba jött miniszoknyácska – minő véletlen – oly magasra csuszamlott, hogy már-már tiltott zónák határai villantak. Hamvas bőrű ideálisan formás, hibátlan szépségű, erotikus és üde combocskák provokatív csáberői tették próbára huszonéves ágaskodó ösztöneimet. Jöttömre ugyan elült az osztályzaj, de a duhaj provokatőrök süketet játszottak, tovább lógtak az ablakpárkányon, mint egy szimfónia láthatóvá lényegült crescendója. Egy Mozart-allegro bájos vidámsága, Beethoven szenvedélyes indulatokat ébresztő jajkiáltása, vagy Ravel erotikus robbanást sejtető Bolerója.
A testet öltött esztétikum rabul ejtette érzéseimet, lelkem mélyén rezdültek a bujaság húrjai. Ez a fermáta (zenében nyugvópont, egyebütt kiemelés, állókép, nagyítás, kimerevítés) pontosan addig tartott, amíg üzenete megbízhatóan célba ért. Kiszabadulva a bűvölet bilincseiből tanárt próbáltam játszani. Előírásoknak megfelelően, de a rám jellemző simogató modorban recitáltam: Duše moje, čas muzike počinje. (Lelkecskéim, kezdődik a zeneóra.)
A sorsnak kegyeltjei azok a nevelők, akiket a Teremtő tanári autoritással megáldott. Azzal a sugárzó erővel, ami nélkül a pedagógusi pálya nagyon rögös és sikerszegény. Azzal a képességgel, ami nem tanítható, nem tanulható, isteni adományként ab ovo bennünk van vagy nincs. Születni kell rá. Nos, ezt az ajándékot fukar kezekkel mérte rám az Úr. Nincs birtokomban az uralkodás tudománya, inkább vagyok szolga, mint úr, alázatos, mintsem parancsoló. Elvileg a marxizmust is azért fogadta be a lelkem, mert elméleti síkon az emberi egyenlőség diadalát hirdette. A zsigereimben hordott kiváltságmentesség az eszményi társadalmak vízióját vetítette előre. Diákjaim ösztönösen érezték bennem ezt az ősi hajlamot tanári működésem során. Ugyancsak ösztönösen éltek, és visszaéltek vele. Haverkodtam velük, haverkodtak velem. És ez a bratyizás nem csak átkot, áldást is hozott. Györög Tibor (ma nyugalmazott gépészmérnök) növendékből életre szóló örök barátommá lett. Feleségjelölt is akadt, de akkor még – atyai intelem tisztelete okán „csak akkor nősülj, ha nagyon muszáj" – házasságra nem gondoltam.
A 3f-ből is jelentkeztek fiúk-lányok barátkozni. Gátlások nélkül úton-útfélen leszólítottak és kérdezték véleményemet az élet bárminemű dolgairól. Liljana a banalitás dinamikáját túlozva kikéri „szakvéleményemet" a megállóban várakozó fiatal lányról: Po vašem sudu ta dugokosa jedna lepa žena? (Tanár úr szerint az a hosszú hajú egy szép nő?) Periszkópjaimat nyomban az obszerváció tárgyára irányítottam és rögvest kimondtam a nem várt elodázó verdiktet. Otkud bih znao, kad joj se noge ne vide? (Honnan tudhatnám, hisz a lábai nem látszanak?)
Eme hanyagul elejtett súlytalan szavak indukálták a tantermi kukucskát, és nyitották ki Pandora szelencéjét, hogy az ivarérettség buján nyíló rózsáinak virágoskertje sodró-erotikus szimfóniává szélesedjék. Hogy arcunkba vigyorgó bacchanáliák tivornyája az álszent, bokáig érő szemérmesség szoknyáját az egekig lebbentse.
