Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. (Kosztolányi Dezső)
Eremić Hilda az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében a gazdasági műsorok szerkesztője volt. Húsz évvel ezelőtti, megdöbbentően hirtelen halála egész tartományunkat megrázta, sőt e döbbenetes hír az egész országba, és Magyarországra is eljutott, ott is több lap leközölte a hírt. Három nappal az ötvenedik születésnapja után érte a halál. Ő valóban egy csoda volt: mindenkire jutott ideje, ha valakinek szüksége volt rá; segített, türelmes volt mindenkivel, aki ezt igényelte. „Hilda, vádoljuk magunkat azért, hogy nem figyeltünk rád, és téged is vádolunk, hogy te sem figyeltél kellőképpen, kellő időben magadra” – írta róla kolléganője és közös barátnőnk a rádióból, Franyó Zsuzsa.
Egy részlet egy korabeli, rendkívül részletes – és épp ezért döbbenetes – újságcikkből, hogy mi is történt vele, hiszen húsz év múlt el, azóta több új generáció is felnőtt, akik őt már sajnos nem ismerhették. „A [Tartományi Képviselőházban a] sajtóértekezlet hivatalos része épphogy véget ért, többen extra nyilatkozatra várva körülvettük az esemény vezetőjét, Egeresi Sándor alelnököt. Egyszer csak minden előjel nélkül, a bal oldalán, közvetlenül mellette ülő rádiós kolléganőm az asztalra borult. Egeresi felugrott, orvosért kiáltott, a termet színültig betöltő szakmabeliek szinte vezényszóra csaknem egy szálig elhúzták a csíkot, mindössze két-három kolléga és jómagam maradtunk ott megpróbálni szerencsétlen társnőnkön segíteni. Eremić Hilda eszméletét veszítette, csak hörgött, arca szemlátomást sápadt, majd mindinkább sárgult. Lábát egy székre emeltem, magasabbra pakoltam, Buda Hajni egy pohár vízzel szaladt vissza, fellocsolni próbáltuk, paskoltuk arcát, nyakát, közben mind gyengébb pulzusát igyekeztem kitapintani. Nyakát, fejét, karját paskoltam, masszíroztam, megnéztem, nyelve hátracsúszott-e, és iszonyúan szurkoltam, jöjjön már valaki, aki segíteni tud. Hosszú percek múltán a „cég” orvosnője is megérkezett, kezében egy vérnyomásmérővel. Az már semmit sem mért. Pulzust sem. A szakma doktora kétségbeesetten konstatálva ezt hüledezett és csendben jajveszékelt. Mondom, ez nem marad ennyiben, és azonmód szívmasszázst alkalmaztam (akkor még nem tudtam, még kevésbé érdekelt – hogy ezt egy hivatásos orvos szeme láttára teszem, egyszerűen nem ment – és most sem megy – a fejembe, hogy az ott mellettem egy orvos, azt hittem valaki, akinek véletlenül van egy vérnyomásmérője) … Óráknak tűnt, míg a mentők megérkeztek. Több elektrosokkal és újabb szívmasszázzsal sikerült 25-ös verésszámot elérniük, Hilda kisvártatva két adrenalin-injekciót is kapott, a lélegeztető zsák is előkerült, de a pulzus csak nem akart feljebb menni, megállapodni. Az elsősegélyes nem sok reményt adott. Újabb injekciók és elektrosokkok, masszázs... 64, 85, 98, 110 olvastam le a gépről, az orvosnő kétségbeesett arcára remény ült ki. Feltehetően azért, mert eszébe jutott, így nem kell majd hazafelé arra gondolnia, hogy nem sokkal előtte egy ESET kialvásának volt tehetetlen szemtanúja. Amikor Hilda szívverése valahol 80-90 között stabilizálódni látszott, hordágyra tettük. Kérdeztem, hová viszik, mondták, egyenesen fel Kamenicára, a kardiológiára. Egy perccel ezelőttig úgy tudtam: mély kómában fekszik, életéért küzdenek... van remény. Most jelentették: nincs már. Hilda meghalt.” (■ gété Magyar Szó, 2005. szept. 22.)
Hilda a legjobb barátnőm volt, akivel gimnazista korunkban ismerkedtünk meg, bár ő a zentai, én pedig a szabadkai klasszikus gimnáziumba jártam. Ő kanizsai volt, én szabadkai. Igazán az újvidéki egyetemi éveink alatt lettünk életre szólóan barátok: mindketten a Bölcsészettudományi Egyetem Magyar Tanszékén végeztünk, csak én két évvel később.
Ő korrektorként kezdte pályáját a Magyar Szóban, majd 1995-től az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének tagja, először lektorként, majd újságíróként és szerkesztőként dolgozott. Érdeklődési köre rendkívül szerteágazó volt, minden érdekelte, mindenről tudott, mindenkit ismert. Ez nagyon jól jött nekem, amikor Budapesten lexikonok szócikkírója és délvidéki szerkesztője lettem, és a szócikkalanyaimmal szerettem volna felvenni a kapcsolatot; a legtöbb esetben ő volt a közvetítő, aki megbeszélte velük, mikor és hol találkozzunk. Mindez őt is nagyon érdekelte, és boldogan segített, az 1994-ben megjelent Magyar Színházművészeti Lexikontól kezdve a 19 kötetes Révai Új Lexikonon keresztül az utolsóként megjelent Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikonig. Nagy szívfájdalmam volt, hogy a 2004-ben meghiúsult újvidéki szerződéskötést követően (még ő kérte vissza a leadott képanyagot a Forum Kiadóból) már sajnos nem érhette meg a lexikon budapesti megjelenését 2007-ben.
2005. szeptember 19-én felhívtam, és – mint mindig – gratuláltam az 50. születésnapjára. Megbeszéltük, hogy a következő héten Újvidéken találkozunk, majd három nap múlva jött a szörnyű hír, hogy elhunyt.
A 2005. szeptember 23-án az Újvidéki Rádió M Stúdiójában tartott gyászülés és az aznapi temetése az újvidéki Városi temetőben volt az utolsó találkozásunk. De húsz év elmúltával is, még mindig előfordul, hogy ha bármilyen ötletem van, hogy megcsinálnék valamit, vagy problémám adódik, arra gondolok, hogy felhívom Hildát, és elmondom neki, és akkor tudatosodik bennem a fájdalmas felismerés: vele már nem beszélhetek! Őrizzük meg emlékét továbbra is!
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább. (Kosztolányi Dezső)
Nyitókép: Hilda Čortanovcin, a színházi fesztiválon 2004-ben (Dávid Csilla archív felvétele)
