Árnyékszedők

Mottó:

„Nincs, ahova hazatérjek,

ténfergek, mint a kísértet

éjszaka.

Süt a napfény, mégse látnak,

a magyar a nagyvilágnak

árvája.”

(Kosztolányi Dezső: Rapszódia)

„Ezer év alatt minden században átmentünk olyan válságon, amely nagyobb fajtákat kiirthatott volna, s mi mégis itt vagyunk.”

(Móricz Zsigmond)

Bukovina, amely ma Románia északkeleti részén fekszik, gyönyörű tájaival, gondozott kertjeivel, házaival és sokszínű kulturális értékeivel máig vonzza az oda-, és a hazalátogatókat. 1774-től az Osztrák Birodalomhoz tartozó tartomány központja Csernovic (az egykori Czernowitz, ma Csernjivci) nevű városával az első világháborúig a monarchia egyik virágzó soknemzetiségű vidéke volt. Ma északi része Ukrajna területéhez tartozik, lakosságának többsége román anyanyelvű.                                                                                                             A bukovinai székelyek története a mádéfalvi veszedelemmel kezdődött. 

1764. január 7-én a szégyenteljes Siculicidium után sokan Moldvába menekültek. Közülük néhány csoport, hozzájuk csatlakozó más csoportokkal együtt nem sokkal később a ritkán lakott Bukovinában talált új otthonra. A Habsburg-udvar – felismerve, hogy súlyosan hibázott a székelyekkel szemben – támogatta és előmozgatta a letelepedést, és már 1776–1777-ben létrehozták az első két falut: Istensegítset és Fogadjistent.   

                                                                                                                                    Néhány évvel később, II. József császár utasítására Hadik András erdélyi kormányzó szervezte meg a Moldvában élő székelyek Bukovinába telepítését. Ennek eredményeként 1786-ig újabb három község született: Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva. Összesen 2687 ember költözött át főként Moldvából. A következő száz évben a közösség létszáma csaknem a négyszeresére nőtt. A szűkülő élettér és az anyaországtól való távolság miatt már az 1880-as években felmerült a hazatelepítés gondolata. Az első szervezett áttelepítésre 1883-ban került sor: ekkor a székelyek egy része a Délvidékre, majd Erdélybe (pl. Déva környékére és a mai Marosludashoz tartozó Andrássytelepre) költözött. Sokan kivándoroltak Amerikába – főként Kanadába, de még Brazíliába is.

A történelem viharai azonban újabbnál újabb megpróbáltatásokat hoztak. A két világháború között a székelyek Bukovinában is kisebbségi sorba kerültek, és más népcsoportokkal együtt ők is egyre inkább úgy érezték, hogy potenciális áldozataivá válhatnak az egyre durvább módszerekhez nyúló román állami nacionalizmusnak. A második világháború kitörése után főként a kegyetlen üldöztetésüket elszenvedő zsidók sorsát félték. Ekkorra Bukovina kettészakadt, ami tovább nehezítette a helyzetüket.                                        

Mentésükre Budapest tárgyalásokat kezdett a román kormánnyal a magyarországi áttelepítésről, de az eredeti terv – Szatmár és Bihar megyékben való áttelepítésük – végül nem valósulhatott meg. Ehelyett 1941 május–júniusában az öt bukovinai székely falu teljes lakosságát a Bácskába telepítették. Ekkor mintegy tizenötezer ember hagyta el szülőföldjét. Három évnyi szorgos bácskai építkezés és beilleszkedés után azonban ismét menekülniük kellett: a front közeledtével északra húzódtak, majd a háború után többségük a Dél-Dunántúlon, főként Baranya és Tolna megyében talált új otthonra – az onnan kitelepített németek házaiba beszállásolva leltek hazájukra. Rajzos naplómat ennek a máig megmaradt kis népcsoportnak – sajátjaimnak – szentelem.