Megkésett levél

Kedves Pista,

restelkedve írom e sorokat. Adósod maradtam.

Akkor kellett volna azonnal tollat fognom – tollat, mert sose írtál írógépen, pláne nem számítógépen, el se tudtam volna képzelni, nem is illett volna Hozzád –, amikor indultál haza a Jó Pajtás szerkesztőségéből. Asztalomon ott feküdt szép, fegyelmezett kézírásoddal írt támogatásod egy pénzelési alaphoz, amelyben meleg, meggyőző szavakkal állsz ki a legkisebbek lapjáért, a Mézeskalácsért. Indulóban voltál, és szokásodhoz híven nem bejövet, hanem kimenet kopogtattál az ajtón. (Ennek a cseppecskét mulatságos szokásodnak magyarázatot kreáltam a magam számára: jel, figyelmeztetés, hogy idebenn is vannak ám!, s odakinn jó lesz figyelni a távozóra.) Álltunk az ajtóban, folytattuk a megkezdett beszélgetést, de csörgött a telefon, te kifelé léptél, én meg vissza, közben azt mondtam: egyszer majd megírom rólad… Te meg megkérdezted: mért egyszer, mért nem most?...

Akkortól van a sokéves, nyomasztó adósságom irántad.

Nézem a Tőled kapott orebići képeslapot: a nyolcvanas évek egyik nyarán küldted családod nevében is nekünk emlékidézőnek, amikor mi már nyaranként máshova jártunk élményt szerezni; ti meg még sokáig hűek maradtatok a sokféleképpen kék Adriához, Orebićhoz, Dubrovnikhoz. Még csak akkor fogant a Raguza.

Ez a képeslap a Te tengerpartodról készült.

Nem vagy rajta, de oda látlak Téged is a képeslapra.

Kora reggel, amikor a part népe éppen csak ébredezni kezdett, a turisták meg a fehér kőházakban a másik oldalukra fordultak, Te már feltűntél. Bandukoltál a tengerparton, a heggyel párhuzamosan, balról a tükörsima és reggel csaknem zöld színű tenger (ilyennek csak Orebićnál láttam még napkelte előtt az Adriát), jobbról a Sveti Ilija hegy figyelt rád. Még nem volt benzingőz fenn, a műúton sem. A tenger sós illatot lehelt, elárasztotta a partot. Egyenletes, kimért sétaléptekkel, hátratett kézzel, egyenes derékkal haladtál el az egykori nagy hajóskapitányok kőházai előtt, narancsfák és leánderbokrok moccanásai kísértek. Ilyen kora reggeli, ébredő szuszogásban róttad megszállottan minden áldott nap a tengerrel együtt kanyargó utat. Sötétkék póló, mezítlábas szandál, háromnegyedes, élére vasalt nadrág, frissen borotvált arc – így ismerte az írót minden korán kelő; jelenléteddel, sétáiddal hozzá tartoztál a tájhoz, odatapadtál a tengerparthoz, része voltál a Szent-Illés környékének ugyanúgy, mint a fehér kövek, szürke sziklák, a leánderek, futórózsák a narancsfás kiskertek falán.

A reggeli piacról hazafelé tartottam, te szembe jöttél velem. Sétádon már visszafelé haladtál. A Szent-Illés mögött egyre világosabb lett az ég, a kelő nap fénye rávetődött az Adriára, zöld színe lassan kékbe ment át. 

Egy pillanatra megálltunk.

 – Már csak tizennégy nap maradt! – sóhajtottál egy nagyot.

 – Már csak?! – hökkentem meg, amikor először hallottam. – De az még két hét!

Fejedet ingattad.     

– Már csak tizenhárom nap! – sóhajtottad másnap, majd más alkalommal:

– Már csak kilenc!

Sose azt mondtad, mennyi van még hátra a pihenésből! Makacs, konok visszaszámlálásodból értettem meg, milyen kedves neked, a zöld, bácskai tenger szülöttének ez a másik, ez a kék tenger is.

Sétáid során olykor óceánjáró hasította fel a mozdulatlan víztükröt, nyomában hullámok futottak a partra. S amikor egy-egy alkalommal előúszott a kanyarból egy óceánjáró, hosszan hangzott a kikötőben a hajókürt hangja. A város az évszázadok folyamán sok nagynevű hajóskapitányt adott a távoli tengereknek, óceánoknak, emléktárgyaikat, fotóikat, történetüket a tengerparton lévő múzeum őrzi ma is; és hagyomány, hogy a város mellett elhaladó minden hajó, érkezzen a világ bármely tájáról, viselje bármely ország felségjelét, hosszú hajókürtszóval fejezi ki mindenkori tiszteletét az Orebićen született, világhírű hajóskapitányok iránt. 

–  Neked dudálnak! – mondtam, amikor először hallottam, mert a parton, kettőnkön kívül nem láttam senkit.

 –  Nekem bizony! – felelted, s én tájékozatlanul elfogadtam (még nem jártam a múzeumban, nem hallottam egyetlen hajóskapitány-történetet sem), hogy a magányos sétálónak egy tréfás kedvű tengerésztől járt ki az üdvözlet.

 Sokszor eszembe jut: kijárna az írónak is egy emlékezés-, egy hűségtábla annak a hajóskapitánynak a háza falán, ahol nyaraikat töltötték, ahol az író békés sétái során, más alkotásaival együtt, a Raguza kezdeti építőkövei születhettek.  

Egy kora délután szokásosnak ígérkezett: fürödni indultunk, strandhelyet kerestünk a parton. Váratlanul megdördült az ég, és azon nyomban hullani kezdett az eső. Szedtük a lábunkat, és bemenekültünk a legközelebbi fedél alá, az egyik hajóskapitány szülőházába, oda, ahol Ibolya, Pista és a gyerekek minden nyaraláskor megszálltak. (Közvetlenül a tengerparton sorakoznak ma is sértetlenül a világhírű hajóskapitányok szülőházai, nem darálta be őket a turizmus.) A hirtelen jött zápor elől mások is itt, náluk kerestek menedéket. Gyorsan elárasztotta az udvart a víz. Összegyűltünk az erkély alatt, s néztük, mint hullik nagy hólyagokat csobbanva az udvar fehér kövezetére az eső. A házat keskeny kertsáv vette körül, a tenger felé nyitott volt; a kerítés mellett a magnólia, a babérbokor, a fagyal ágai lehajoltak a nehéz esőcseppek alatt, a leveleik kifényesedtek, az előtérben álló leánder illatot árasztott; pázsitszegfű, homoktövis, a kőfalon a futórózsa mind-mind élvezte a hűsítő záport. Mi meg lerúgtuk papucsainkat is, élveztük a ritka, szemet-lelket frissítő látványt.

Pista is kibújt a papucsából, mögénk került az ablakhoz, és a párkányról leemelte a cserépben virágzó, gyönyörű fuksziát. Még kopogva hullott az égi áldás, nem törődött vele, hogy egy pillanat alatt lucskos lett: mezítlábasan, a vízben tocsogva kitette az udvar közepére a virágot.

– Örülj te is! – mondta szelíden.

Mindenki Pistát nézte. Egy kicsit mindnyájunkat meghatott ez a figyelmesség, a virágra is kiterjedő, szerető törődése. Hozzáteszem: mindig csodáltam képességét a gyönyörködésre, az apró dolgok szépségének felfedezésére, legyen az egy távoli kutyaugatás, egy gyíkocska, egy bodor felhő, a kerti zümmögés, egy kakas hangja, egy sirály röpte… Minden apróságban megmutatkozott, személyiségében is, műveiben is az együttérző, csupa szív ember.

 – Egyszer majd megírom rólad… – meséltem volna tovább neki a Jó Pajtásban. Pista meg megkérdezte: Mért majd egyszer? Mért nem most?... Majd ha meghaltam? Jó… Jó… – bólogatott.

Nem volt rá válaszom. 

Azóta nyomasztott. Most leteszem az adósságom.                                 

 * Németh István augusztus 18-án lett volna 95 éves. A kiemelkedő író, lapunk kiváló újságírója 2019. szeptember 30-án hunyt el. Szülőhelyén, Kishegyesen szeptember 26-án, pénteken 16 órától rá emlékeznek a könyvtár rendezvénytermében.