Anyáék egy szerda este, vacsora után, még a híradó előtt mondták meg, hogy úgy lesz jó mindannyiunknak, ha elmegyünk a városból, és ezt ők már minden szempontból megfontolták. Öcsém kezében megállt a kanál – olyan közepes, ezüst, állítólag örökség, egy darab van belőle –, mert még volt a meggybefőttes üveg alján, azt akarta kikaparni.
– Elmegyünk? – nyögtem ki, és persze tudtam, hogy kezdek vörösödni, mert már megindult hátul a nyakamon egy verítékcsöpp, amit aztán patakokban követ a többi. Saci barátnőm – az egyetlen az osztályban, ahová fél éve járok, és ez lassan időrekordnak számít, aki elviseli a modoromat és azt, hogy hullámzó a kedélyállapotom, vagyis néha hülye vagyok – anyukája az egészségügyben melózik, nem orvos ugyan, de szerintem marhára ért mindenhez, azt mondta, idegi alapon van.
Egyszer kedvesen megemlítette, hogy van egy jó ismerőse, lélekbúvár, beajánl hozzá, de én csak a fejem ráztam. Eszemben sincs senki előtt kitárulkozni, elmondani a múltunkat, mert megbízni aztán senkiben nem lehet, ezt megtanultam már egész kicsi koromban.
– Elmegyünk – ismételte meg apám a kérdésemet, de már kemény kijelentő módban.
– Mikor? – nyögte ki öcsém, és láttam rajta, hogy arra gondol, egy hete válogatták be a megyei ificsapatba, kétszer volt edzésen, kapott melegítőt, rajta a csapat neve, meg edzőcipőt, aminek ki kellett tömni az orrát, mert még nagy volt. A szertáros barackot nyomott a fejére, és azt mondta, hogy ilyen korban úgy nő a gyerek, mint a bolondgomba, nemsokára meg szorítani fog, ez nem valami menő csapat, hogy állandóan a szerelést cserélgessék. Gazsi meg bólintott, hogy érti, és megköszönte.
A szertáros meg csak nézett, hogy jé, egy mai kölyök, aki még tud viselkedni, és majd gondja lesz rá, hogy legközelebb mindenből az ő méretét rendelje. Erre itt van, megint megyünk. Akárhová. Komolyan mondom, mi többet költözünk, mint régen a katonatisztek, akiket állandóan áthelyeztek, hogy ne legyen idejük a civil lakossággal barátságot kötni. Mert akkor meghívják őket névnapra, esküvőre, megkínálják házi pálinkával, és két feles után szóba kerül a laktanya, meg hogy mikor van őrségváltás, és onnan már csak egy lépés, hogy valaki fegyverért betörjön a lőszerraktárba. Igaz, hogy a nagyapám szerint ez sose fordult elő, de az olyan rendszer volt. Ez meg ilyen. Tata fél éve összepakolt, itt hagyta nekünk a házát, és elköltözött az első házasságából származó unokájához, akit mi nem ismertünk. Úgy irigyeltem Sacit, akinek annyi rokona volt, hogy a naptár tele volt csillagozva, hogy kit, mikor és miért kell felköszönteni. Mi nem foglalkoztunk ilyesmivel, nem emlékszem, hogy valaha lett volna ünnepi ebéd vagy torta, annyi gyertyával, ahány évesek vagyunk.
– Firlefranc – ez volt anya kedvenc kifejezése, amikor rákérdeztünk, hogy miért nincs fenyőfánk meg díszek, miért nem jönnek hozzánk vendégek, és miért van mindig négy kisebb bőrönd telepakolva, hogy bármikor leléphessünk.
Fotó: Pixabay
Anya néha kiszellőztette a táskákat, nagyobbra cserélte benne a papucsainkat, a beszáradt fogkrémeket meg kidobta. Sose kérdeztük meg, minek állunk mindig útra készen, mintha egyszerre kerülne kórházba a család, vagy kilakoltatnának bennünket, ami megint hülyeség, mert nem megy az olyan könnyen, főleg így, hogy tata nekünk ajándékozta, jegyzői aláírással. Egyszer akartam erről beszélni, pont vasárnap volt, húsleves, szokás szerint anya megint elsózta, de ettük. Apa rám nézett, aztán kirúgta maga alól a széket, és egész délután a fáskamrában matatott, fűrészelt, kihallatszott, ahogy a deszkák döngve a betonra esnek. Aztán késő este megjött Tivadar bácsi, ő apa unokaöccse vagy volt katonabajtársa, ez sose derült ki, és átnézték az ócska kocsinkat. Tivadar bácsi gondterhelten megállapította, hogy csepeg az olaj, nem nagyon, de jövő héten eljön és hoz valami alkatrészt. Apa a fejét csóválta, hogy jobb lenne már holnap. Öcsi szipogott mögöttem, de azért durcáskodott, hogy biztos kitör a világháború, és menekülnünk kell. Erre csak annyit dünnyögtem, hogy az ablak törik ki, nem a háború, de mindegy is.
Késő éjjel aztán hallgatóztam, de csak foszlányok szivárogtak ki a hálószobából.
Anya szerint ne pánikoljunk, nem biztos, hogy Tánya nénit látta a piacon, aki kint a szomszédunk volt, mert mit keresett volna épp itt, ebben a kisvárosban, különben is akkor jöttünk át, amikor lehetett és érvényesek a papírok, meg van munkájuk, ház is, a gyerekek iskolába járnak, és senki nem mondaná meg, hogy nem vagyunk tősgyökeresek ebben az országban. Lábujjhegyen visszaosontam, öcsém már kicsit horkolt, orrsövénye van, de nem akarja, hogy megműtsék, pedig a sportorvos úgyis kiszűri. Nem akarok elköltözni már harmadjára másfél év alatt. Egyszer úgyis nyugalom lesz, és akkor vagy visszamegyünk, vagy itt maradunk.
Lenne már biztos valami!
Csak azt nem értem, miből gondolják anyáék, hogy mi nem értjük?
Nyitókép: Salánki Anikó felvétele
