Pechán Józsefet (1875–1922) mindig érdemes kutatni, mert ezek a kutatások rendszerint felszínre hoznak valami újat, ismeretlent, alakítják az eddigi Pechán-képet, vagy újabb irányba terelik a kutató figyelmét. Róla szinte mindig lehet újat mondani, és rácsodálkozhatunk arra a sokszínűségre, amely művészi pályáját jellemzi. Néha fel is merül bennünk a kérdés: mikor is érkezett ennyi mindent megalkotni, annyi művészi zsánerben megmutatkozni? Hiszen ötvenéves sem volt, amikor meghalt.
Az, ami számunkra a 21. század elején bizonyos: a Pechán-életmű művészi megítélése talán csak most ért be igazán, most csillan meg előttünk igazán művészi nagysága, sokrétűsége, értéke. Az utóbbi egy évszázadban, azaz 1922 után Szentelekytől Bela Duranciig többen és többféleképpen kísérelték meg a lehetetlent, hogy Pechán művészetét így vagy úgy besorolják művészettörténetünk egy adott időszakába, itteni kortársai közé, s végérvényes értékítéletet mondjanak munkásságáról. Azért mondtam, hogy megkísérelték a lehetetlent, mert mély meggyőződésem szerint (s ezt eddigi, többéves Pechán-kutatásaim is bizonyítják) az ő művészetét nem lehet a hagyományos módon elhelyezni, „beskatulyázni”, hanem tágabb értelmezési keretbe kell helyezni, és megpróbálni abban értékelni. Sőt, az idő múlása is művészetének más dimenziót, más értelmezési lehetőségét, lehetőségeit teszi lehetővé.
Ha ezt tesszük, akkor a verbászi festőnek egy teljesen új dimenziója nyílik meg előttünk, munkásságának egy teljesen új értékelési lehetősége. Csak így szabadíthatjuk ki a Pechán-életmű értékelését a korábbi megkövesültségből, és láttethatjuk egy modern, korszerű perspektívában.
Egy európai, modern művészeti keretben. Tehát fontos megállapítani, hogy a Pechán-életpálya értékelése nem mindenkoron lezárt, hanem egy viszonyag képlékeny, állandóan meglepetésekkel kecsegtető, változó kategória.
Nézőpont kérdése az egész.
S mi most, születésének 150. évfordulóján, nézőpontot kell hogy váltsunk ahhoz, hogy megértsük igazi nagyságát.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy Pechán József életpályája és művészete szerencsétlen körülmények sorozata volt, több szempontból is. Kezdve attól, hogy viszonylag fiatalon vesztettük őt el, egészen odáig, hogy az első világháború derékba törte magyarországi pályáját, melyen a modern magyar festészet nagy alakjaival indult el, a 20. század első tizedében.
Kutatóként, megpróbáltam feltárni Pechán három fontos korszakát (s ezeket a tanulmányokat, reményeim szerint, majd a Pechán-emlékkönyvben is olvashatják). Első korszaka a budapesti Tavaszi szalon tárlatán kiállított Az utolsó gyufa című, figyelemfelkeltő alkotásával kezdődött, amellyel felhívta magára a kritika figyelmét. A törekvő, újat kereső fiatal magyar festők csoportjában alkotott akkor, és érlelte művészetét, majd 1909 végétől intézményes körülmények között, a Művészház modern festőivel együtt. Az időközben szervezett csoportos tárlatokon a napi sajtó igen kedvezően értékelte munkáit, s kivétel nélkül mindig a legjobbak közé sorolta őt. Érdekességként említem, hogy 1913-ban egy bácskai turnén is volt: vándorkiállítást szervezett Újverbászon, Palánkán és Zomborban a déli végek műértő közönségének.
E felfelé ívelése az első világháborúig tartott, amely egy időre megakasztotta pályafutását. De a háború borzalmai közepette is megtalálta módját annak, hogy művészi eszközökkel megörökítse a látottakat: hadifotós volt, hadifestő és hadirajzoló volt (igaz, rövid ideig csupán), de számos értékes, háborús dokumentumfotót, rajzot, festményt sikerült neki készíteni, amelyek ma már igazi kordokumentumok.
Amikor egészségi állapota miatt menesztették a katonaságtól, hazatért Verbászra.
Ott várta be az impériumváltást.
Második korszakára a két háború közötti időszakban került sor. Itt még volt egy rövid időszaka, az impérumváltástól a haláláig, amelyben közösségi szerepet is vállalt – itthon a kisebbségi sorsba jutott magyarság érdekeit szolgálta Szenteleky Kornél oldalán: színdarabokat írt, amatőr koncerteket tartott, műkedvelő előadások színésze is volt, ügyködött a magyarság kultúréletének újraindítása érdekében. Halálát követően jórészt baráti köre őrizte emlékét. Mindenekelőtt Szenteleky Kornél az 1922-ben kiadott füzetkéjében kísérelte meg értékelni és összefoglalni művészi pályafutását. 1922 és 1932 között, alkotásainak posztumusz kiállításaival sikerült folyamatosan ébren tartani vajdasági emlékét. Azután már a „változó idők közönyébe” került ez az „elsőrangú színlátó” – ahogyan őt Rózsa Miklós nevezte.
Munkáit a két háború között a jugoszláviai német festők is szerepeltették közös tárlataikon.
A harmadik korszaka a második világháború utáni időkre esik, s ebben igyekeztem feltárni a Pechán-életmű sorsát a második világháború után, a Palicsi Ünnepi Játékoktól (1952) kezdően az első Pechán-monográfiáig (1982), sőt azt követően is. Érdekes nyomon követni, hogy az új kommunista hatalom mikortól figyel fel rá, hogyan illesztették be új értékrendjükbe, s hogy ki mindenki közvetített abban, hogy nevét és művészetét ismét visszahozza a köztudatba (B. Szabó Györgytől Ács Józsefen át Bela Duranciig, Bordás Győzőig és Tolnai Ottóig). Érdekes részlete ennek a korszaknak, hogy 1971 májusában Tito elnök a Magyar Szó szerkesztőségétől, illetve vezetőségétől ajándékul kapta a Wagner zenéje című, pompás Pechán-képet. Azt követően, 1972 és 1975 között kezdett „tisztulni” a Pechán-életmű képe is. Így jutottunk el lassan, hullámhegyek és hullámvölgyek után, 1982-ben a Duranci-Bordás-féle A két Pechán (Dva Pehana) című, kétnyelvű képzőművészeti monográfiáig, amely fontos állomása volt a verbászi festő életművének értékelése szempontjából. Akárcsak a későbbi Pechán-kiadványok, kiállítások és katalógusok is.
*
Ha korábban nem is, de ma már körvonalazódni látszik egy modern, európai Pechán-kép, amely a verbászi festőt a modern magyar festészet legjobbjai közé emeli, akikkel valamikor együtt dolgozott. Ezt dokumentálta több évvel ezelőtt a Művészház jubileumára megrendezett kiállítás is, amely immár Pechán művészetét is bemutatta.
A további kutatások – mert van még mit kutatni – remélhetőleg fényt derítenek életének és művészetének egyes, kevésbé ismert részleteire: a bécsi évekre ahol egy ideig, karikatúrával kereste a kenyerét, párizsi időszakára, budapesti műtermének baráti, művészi körére, a korabeli vajdasági lapokban szerteszórt, képzőművészeti publicisztikájára, a zenei életben és az amatőr színjátszásban betöltött szerepére stb.
Azt, amit mi ma, a 21. század elején Pechán alkotói életművéről megfogalmazhatunk, semmiképp nem az az (korábban uralkodó) álláspont, hogy ő egy szétforgácsolódott, sokféle zsánerrel megpróbálkozó művész volt, akinek nem volt ideje kibontakoztatni saját, egyéni stílusát, hanem úgymond hagyta szétfolyni tehetségét, hanem az az értékítélet, hogy ő egy sokféle érdeklődésű, sok mindennel megpróbálkozó, reneszánsz művészlélek volt, aki a 20. század elején, a modern magyar festészet megszületésénél bábáskodott.
Igaz ugyan, hogy az első világháború derékba törte a pályafutását, de aki ennek ellenére, a déli végek művészetében úttörő szerepet játszott a hadifotók, aktfotók, fotóperformanszok, karikatúrák, grafikák vonatkozásában, s akinek portrétanulmányai további, behatóbb tanulmányozást igényelnek.
Mindennek ismeretében leszögezhetjük, hogy a Pechán-kutatóknak a jövőben még lesz bőven kutatni valójuk, s az idő múlásával Pechán-képünk mind fényesebb és ragyogóbb lesz. Ezért oly fontos egybegyűjteni a még meglévő Pechán-alkotásokat (festményeket, fotókat, grafikákat, rajzokat, akvarelleket, karikatúrákat stb.). Felettébb biztató, hogy a meglévő képzőművészeti közgyűjteményeink mellett, van egy Pechán-rajongó, újvidéki műgyűjtő, Jovan Mandić, aki már hosszabb ideje a verbászi festő alkotásainak szorgalmas és szenvedélyes gyűjtője. Az általa egybegyűjtött munkák mennyisége, már eléri azt a „kritikus tömeget”, amely alapján új, és mérvadó értékítéletet lehet megfogalmazni Pechán József művészetéről, illetve más értelmezési keretbe lehet helyezni életpályáját.
Reményeim szerint a készülő Pechán-emlékkönyv talán első kísérlet lesz egy modern, 21. századi Pechán-kép felvázolására.
* Elhangzott Magyarkanizsán a 73. Kanizsai Írótáborban. A Pechán-képekből összeállított kiállítás e hó 18-áig tekinthető meg a Dobó Tihamér Képtárban.
Puskás Károly fotói a magyarkanizsai kiállításon készültek szeptember 4-én.
