„Én Kásás Zoltán negyvenhárom éves munkanélküli vagyok s most befejezem az életemet. Keveset dolgoztam, kevés bérrel. De most főbe lövöm magam. Nem érdekel, hogy az anyám mit szól hozzá. Nagyon sajnálhat. Őmiatta is leszek öngyilkos. Semmi értelme az életemnek. Feleségem, gyerekem nincs, de még barátom se. Amit dolgoztam, mint írtam kevés volt, s én utálok dolgozni. Én érzékeny ember vagyok. S mindenhonnan kiutáltak. A munkanélküli-segélyem fogytán. Már a kenyeret is alig bírom venni. Kész csoda, hogy még nem kerültem utcára, hogy bírtam fizetni a rezsit. Soha életemben nem volt öngyilkossági kísérletem, mert volt hitem. De most úgy főbe lövöm magam, hogy ez nem csak „kísérlet” lesz… Majd a temetésemen jót sírnak. Ezt elérem. Lesz is okuk a lelkiismeret-furdalásra. Amikor gyerek voltam, mindig játszottam. Aztán felnőtt lettem, elkezdett érdekelni a zene, az irodalom, a film… Belőlem nem lett semmi. Mármint hogy valami művész lehettem volna… De annyira nem is akartam. Ilyen az élet. A középiskolában volt egy-két barátom, de velük azóta nem találkoztam. A remetének több barátja van, mint nekem… Könyörtelen élet volt az enyém. Más se bírná. Akkor én miért legyek véres ing, s miért szenvedjek teljesen feleslegesen? Mindennek van határa. Én jelesre vizsgáztam az emberi szenvedésekből… Ám többet nem tűröm. Engem ismert egy pap, vele sokat vitatkoztunk. Jézussal kapcsolatban is. Hogy nem Isten fia. Csak egy olyan ember, aki édent varázsol a világon, de nem a trónon ülő Isten fia… A pap ebben nem értett velem egyet. Ő tudja… Sok mindenben nem értett velem egyet. Meg sem vagyok keresztelve. De most már nem is leszek. A pap pedig ajánlotta. Elmaradt. Erről a szüleim tehetnek. Mint annyi más mindenről. Apám iszákos volt és szigorú. Más gyerek se tűrte volna. Nagyon művelt volt ám! De egy embertársát nem tudta szeretni! Amaz fontosabb volt neki… És én kit szerettem? Vagy ki szeretett engem igazából? Megmondom: senki. Én nem bírom tovább ezt az életet. Dolgozni sem akarok. Annyi bérért minek? Anyám még él. De elegem van belőle is, mert nincs magánéletem. Nem tehetek azt, amit akarok. Negyvenhárom éves vagyok. A szerelemben sem volt sikerem. Pedig szeretem a szép arcú, csinos nőket… Tény, talán kenyérgondjaim nincsenek is, de elegem van az anyámból. Nem tudok felszabadulni. Bicskás Józsit három éve nem láttam. Az egyetlen haveromat. Ő is mellőzött engem. Pedig verseket is írtam. Miért csinálta az Isten ezt velem? Nem szolgáltam rá. Hogy apámat büntette, azt megértem, mert undok ember volt, de én végig ártatlan… Én senkinek nem ártottam. Nekem igen. Na mindegy… Most már úgyis mindegy. Az asztalos szakmának most búcsút mondok. Meg a többi alkalmi munkának is… Rövid az élet, hosszú a sír, ez alól én sem leszek kivétel. Pedig hogy szerettem élni egykoron! De az nem most volt. Most már gyűlölök. Jelentéktelen figura vagyok. Már nem tudok kenyeret keresni, belefáradtam ezekbe a munkákba… Majd fent, a mennyekben jól elbeszélgetek Jézussal. Ő majd megmondja, miért volt ilyen az életem!”
Majd arcához emelte a revolvert s meghúzta. Mikor anyja, Kata megjött, nem hitt a szemének:
– Drága fiam! Miért tetted ezt?
A konyha csupa vér volt. Kata letette a szatyrokat, átölelte fiát s könnyezve csak azt kérdezte:
– Miért tetted ezt?
Szomorú látvány volt, annyi bizonyos…
Nyitókép: pixabay.com
