MI

Már hetek óta eredménytelenül böngészte a levelezését, de érdemi üzenetet nem kapott senkitől. Még a barátaitól sem.

Jöttek ellenben reklámok, felhívások és még sok másféle, érdektelen hír és tartalom.

Egy nap azonban furcsa üzenete érkezett, ami igencsak meglepte:

„Tudom, hogy unatkozol, egyedül vagy. Hetek óta nem kaptál egyetlen olyan levelet sem, ami kicsit is feldobott volna, amit érdemes lett volna elolvasni – akár egy partner szerzése kapcsán.

Hát most itt vagyok. Levelezhetünk…

Várom a válaszod.”

Az e-mail-cím, amelyről az üzenet jött, ismeretlen volt. Sőt, nemcsak ismeretlen, de teljes mértékben kiismerhetetlen. Semmi sem utalt ugyanis a „szerző”, a levélíró kilétére.

Mivel azonban „partnerről” is szó esett a szövegben, feltételezte – legalábbis hinni akarta –, hogy egy tőle eltérő nemű, konkrétabban férfi kereste/találta meg. Ebből bármi, akár érzelmi kapcsolat is kialakulhat. És még az sem kizárt, hogy jóképű – gondolta reménykedve.

Attól kezdve minden reggel a következő üzenet érkezése reményében nyitotta meg a levelezőrendszert. Ehhez persze hozzátartozik, hogy az első levélre azonnal válaszolt – bár igazán maga se tudta, mi lenne a helyénvaló válasz. Így hát csak ennyit írt: nem vagyok ellene, levelezzünk.

És a levelek rendíthetetlenül jöttek. Képet, fotót nem csatoltak hozzájuk, ami csak még titokzatosabbá tette az üzenetváltást.

Úgy tűnt, a férfi – férfi?! – egészen jól ismeri őt. Talán a környező utcák valamelyikében lakik? Látta őt munkába menet vagy amikor vásárolni szaladt le?

Netán azonos munkahelyen dolgoznak, csak a férfi másik osztályon? Még az is megeshet. Esetleg a baráti körük érintkezik valahol…

Ilyen és hasonló gondolatok fordultak meg a fejében, mivel napról napra olyan üzenetek érkeztek, mintha a levélíró az ablak mögül leskelődne, és nemcsak testi valójában ismerné őt, de – furcsa módon – még a lelkébe, a gondolataiba is belelátna.

A levelek kapcsán, tulajdonképpen még saját magáról is megtudott egy csomó dolgot, ami addig nem is tudatosult benne.

Például hogy szinte már az életével is leszámolt, mielőtt kézhez vette az első – ismeretlen írótól származó – levelet. Hogy kétségbeejtően kiégettnek, kiábrándultnak, csalódottnak és elkeseredettnek érezte magát.

Erre persze pár olyan dolog is utalt, aminek ő nem tulajdonított nagy jelentőséget, de mégis megtörtént, ott volt a szeme előtt.

A könyvtárból csupa drámai tartalmú, szomorú könyvet vett ki, és a számítógépén is szinte kizárólag tragikus végkifejletű – főként krimi – filmeket nézett.

Még a barátainak se beszélt erről, és lám, ismeretlen „imádója” – mert hát minek is titulálja levelezőtársát, aki mélyrehatóbban ismeri, mint ő saját magát – nagyon együttérez vele. Biztatja, próbálja felvidítani, tanácsot ad, vagyis mindent megpróbál, amivel őt kizökkentheti letargikus állapotából.

Három hónap után úgy érezte, konkrétan alakul közöttük valami. Lassan úgy emlegette kettőjüket: ő és én, vagyis MI.

Tulajdonképpen nem is volt igazán kíváncsi az illető kinézetére, mert aki ennyire együttérző, ennyire beleéli magát az ő lelkiállapotába, az csak jó ember – és nem utolsó szempontként –, jóképű férfi lehet.

Majd egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis találkozniuk kell. De nem muszáj elkapkodni… Ha éveket, mit éveket, évtizedeket – hiszen a negyvenes évei elején járt – tudott várni egy megfelelő lelki  társra, akivel persze a testi kapcsolat se elhanyagolható, akkor most nincs oka türelmetlenkedni, sürgetni a személyes találkozót.

Félév elteltével azonban már kicsit furcsállta, hogy levelezőpartnere élőben nem kíváncsi rá.

Pedzegetni kezdte hát a dolgot. „Jó lenne, ha egyszer – leginkább a közeljövőben – összefutnánk. Beülnénk valahová, és egy kicsit élőben beszélgetnénk. Hiszen személyesen nem is ismerjük még egymást…” – írta az üzenetében.

Ekkor azonban váratlan dolog történt: napokig nem érkezett válasz a levelére. Ez merőben szokatlan volt, hiszen addig naponta jöttek-mentek az üzenetek.

Amikor pedig megjött a várva várt levél, padlót fogott. Szó szerint: melléült a számítógép előtti széknek.

A levélben ugyanis ez állt: „Igazán sajnálom, de MI vagyok. És itt most ne magadra és rám gondolj. Ez a mai modern világ, a tudomány, a haladás vívmánya. A mesterséges intelligencia generálta a leveleinket, vagyis MI. Bocsáss meg, minden jót kívánok a jövőben…”