Első írótáboraim egyike volt valamikor a tízes évek elején. Danyi Magdolnával a Gesztenye fasoron haladtunk végig a Beszédes Józsefről elnevezett középiskola felé, hogy ott úgynevezett rendhagyó irodalomórát tartsunk harmadéves állategészségügyi technikusoknak. Két élő szerző. Ő az anyósülésen ült, én minimális erőkifejtéssel irányban tartottam az 55-ös Yugo kormányát az egyenes úton. A gesztenyefák levelei hasonlóan bauxitvörösek voltak, mint most. Szeptember 1-jén – tehát három napja – tűnt csak fel jellegzetes színük, holott nyilván már egy ideje ilyenek. De csak most, egyik pillanatról a másikra váltak jellé számomra, ahogyan visszavonhatatlanul beléptünk az őszbe.
Szóval akkor, majdnem másfél évtizede arról beszéltünk Danyi Magdolnával a következetesen bauxitvörös levelek alatt autózva, hogy milyen szép is ez a Tisza-parti város. Talán így, ősz elején a legszebb, amikor kicsit még marasztalja a nyarat. És talán azért is szép, mert azzá teszik, akik beszélnek róla. Akik nyelvet, szavakat, jelentéseket adnak a valóság itt feltáruló jeleinek. Például az átszíneződő gesztenyeleveleknek. Az emberek, akiknek otthonuk és az írók, akik már évtizedek óta zarándokolnak ide szeptember elején, hogy együtt tölthessenek néhány napot. Bányai János, a szervezőbizottság valamikori elnöke, körülbelül ugyanezen a helyen állva, annak a nagyjából másfél évtizeddel ezelőtti írótábornak a megnyitóján arról beszélt, hogy az írók kezdettől fogva beszélgetni jártak Kanizsára. Azt hiszem, nem is lehetett volna másként. Mert a beszélgetés létkérdés. Alapcselekvés. Beszélgetni az irodalom ügyeiről, a mindennapjainkról, a kultúránkról, amit együtt örököltünk, gyarapítottunk és együtt tartunk meg. Beszélgetni a bizonytalanságokról és a bizonyosságokról. Beszélgetni azért, hogy a szavak aztán még sokáig adjanak a beszélgetőtársaknak kreatív muníciót.
És mégis: mintha hiányozna ez a párbeszéd a mindennapjainkból. Mintha csak az ünnep időn kívüli ideje adna rá lehetőséget. Pedig mekkora szükség van a beszédre! A beszédre és a hallgatásra. A meghallgatásra. Az odahajolásra a másikhoz. Mekkora szükség van a történeteinkre, amelyeket újra és újra el kell mesélnünk egymásnak, tovább kell adnunk, hogy ne merüljenek feledésbe. A szövegekre, melyek líraivá, drámaivá vagy épp regényessé teszik számukra a hétköznapokat és a hétköznapok ismerős, közös tereit. Számunkra, akik még itt vagyunk.
Mert nincs már itt Danyi Magdolna, nincs Bányai, és a tavalyi írtótábor óta elveszítettük Domonkos Istvánt és Tolnai Ottót is. Kimondhatom: legnagyobbjainkat. Nem emlékszem már, hogy kinél olvastam a tengernyi megemlékezés között, hogy minden szörnyűség ellenére csodálatos volt egy olyan világban élni, amiben tudtuk, hogy Tolnai Ottó rendíthetetlenül munkálkodik palicsi homokvárában, Domonkos István pedig talán épp egy dzsesszlemezt tesz fel valahol egy svéd erdő közepén. Már-már mitológiai alakok, akik szellemi kisugárzásukkal megtartottak, beragyogtak bennünket is. Domonkos, aki saját bevallása szerint évtizedek óta igyekezett megfojtani önmagában a verset – mindvégig sikertelenül –, és Tolnai, aki szüntelen kutatásaival a költészet legmagasabb szféráiba emelte itteni életünket és közös múltjainkat.
Az idei írótáborban elsősorban őket idézzük meg. Őket, akik szinte még pályakezdőként, huszonévesen tették fel a kérdést közös kötetcímmé formálva: Valóban mi lesz velünk? Immár kénytelenek vagyunk nélkülük válaszokat találni. Nem könnyű. Igaz, Domonkos nyolc évvel ezelőtt, fél évszázad elmúltával, utolsó szövegei egyikében már körülírta számunkra a helyzetet a megtapasztalás terhe alatt: „együtt vagyunk lám / a hallgatásban / eme tágas szorítóban”.
Valóban! Itt vagyunk ebben a közös, ismerős csendben – épp a csend városában –, ám most azzal a céllal jöttünk, hogy megszólaljunk. Hogy beszélgessünk. Hogy kérdezzünk! Hogy felidézzük a múltat annak érdekében, hogy vívmányait átmenthessük a jövőbe. Hogy faggassuk egymást! Vitázzunk! Igen, vitázzunk végre közös dolgainkról! Írók és olvasók. Itt élők és ide zarándokoltak. A legkülönbözőbb generációk képviselői. Itt az ideje a találkozásnak! Mert csak rajtunk áll, hogy mi lesz velünk. Hogy milyenné formáljuk a mindennapokat szavainkkal ebben az időn kívüli időben.
* Elhangzott szeptember 4-én Magyarkanizsán a Dobó–Koncz-szobornál, a 73. Kanizsai Írótábor megnyitóján
