3. rész
Szombathy már korai költészeti munkáiban is olyan depoetizáló, a szövegvilágból kifelé tartó törekvéseket valósított meg, amelyek ma is hatnak, sőt, akár felfedezésnek (tegyük hozzá, újrafelfedezésnek) tűnnek. Alkotói programja a mimetikus művészetekből kivezető útkeresés nyomvonalán fogalmazható meg: szerinte a művészet nem megszépítő utánzás, hanem maga a nyers valóság. Számára a szövegnél fontosabb a jel, de nem (csupán) a szignalizmus programjának értelmében, hanem kommunikációs termékként/eszközként is. Ami legyen talált vagy megképzett, leválik a hagyományos esztétikum fogalomköréről, és a perszonizmus terepére áthelyeződve, az emlékezés és felejtés, a hozzáférhetőség és az elzártság hangsúlyai mentén létrehozza saját esztétikumát. Konkrét vizuális költészetében a nyelv anyagként kap szerepet, a grafémák önjelölővé válnak, s noha mögöttük mindig valamilyen nyelvi tapasztalat helyezkedik el, ahelyett hogy fonémák írásképeként jelennének meg, grafikai objektumokként helyeződnek el a síkban vagy térben. Grafovizuális egységekként szervesülnek, s ez által kiiktatják a líra hangzásterét, mondhatóságát, a vers képpé, látvánnyá minősül át, ami által elrugaszkodik alaptulajdonságaitól, a metrum általi strukturáltságtól és a fonémák általi megjelenítéstől. Ezek a költemények nemcsak nem szavalhatók vagy nem énekelhetők, hanem el sem mondhatók, le sem írhatók, idézhetetlenek, vizuális jelenségként csupán anyagiságukban érzékelhetők. Szombathy Bálint két korai „szövegalapú” verseskötete is már eleve magán hordozza eme depoetizáló és dekonstruáló, illetve újrapoetizáló és újrakonstruáló törekvést, a szerző abbéli meggyőződését, hogy az egész világ az irodalom (művészet) terrénuma. Vass Tibor avantgárd költő, képzőművész, a Magyar Küldeményművészeti Társaság alapítója találó szavával: „beirodalmazható” minden, kezdve az autobiografikus emlékmorzsáktól a politikai eseményeken keresztül a szerző morális alapvetéséig. Másfelől a művészet medialitásának felismerése is anyagi formát ölt a verskötet gerincfelületét kiiktató hagyománytörő eljárásban, ami a fémkarikákkal egymáshoz fűzött nyomdai klisékből és ólomsorokból létrehozott műalkotásában (Book–Book[1], 1978) is visszaköszön. Hasonlóan korai és ma is eleven alkotói tapasztalatot mutatott fel az 1980-ban megjelent szövegátminősítéseiben az interauktoriális[2] eljárással, minek nyomán a kötetben nem szerzőként, hanem szövegek közreadójaként minősítette magát. A „talált” költészet esztétikailag semleges tárgyát átminősítő poétikáján belül aláaknázta a mű és a szerző összetartozásának filozófiai-irodalomtörténeti koncepcióját, az artisztikum eleve adottságának képzetét, a befogadás egyirányú modalitásának stratégiáját, az esztétikai tárgy időbeli viselkedésmódjának habitusát, valamint a szöveg eredetiségének a XVIII. századtól érvényes etikai elvárását.
Vizuális költeményeiben Szombathy tovább tágítja többirányú hagyománybontó törekvéseit. Közülük egyik legfontosabb a képi információ megteremtésének mediális lehetőségei fölötti elmélkedés, az anyag, a hordozó, a jel, a jelölt, a textus, a hipertextus, a palimpszeszt, a fotó, a pecsét, a plakát, a bélyeg, a térkép, a nyomdai klisé és ólombetűsor, a rajzsablon, a telefotó, a szabadkézi rajz, a fénykép, a montázs, a kollázs, a sokszorosítás, a nyomtatványok üzenethordozó lehetőségeinek kiaknázására irányuló vizsgálódás és mindezek konstruktív, jelentésteremtő alkalmazása a vizuális tartalom értelemképző létrehozásában. Paradox módon Szombathy Bálint eme, „a betűcivilizáció szétrobbantásá”-ra törő igyekezetét szinte kivétel nélkül a gutenbergi hagyományra támaszkodó grafikai eszközök révén valósítja meg, ami végtére is az egyedüli, etikailag hitelesíthető forradalmi cselekedet. Még amikor az emberi testet hozza mediális pozícióba, akkor is mnemonikus, az emlékezetet mozgósító grafikai jeleket helyez el a testen.
Szombathy Bálint a Poetry kötet előszavában 1970-re teszi pályáján azt a fordulatot, amikor a képi világban megképződő legfrissebb nemzetközi áramlatok felé indult, és érdeklődése a nyelv anyagiságára, a szintaktikai-szemantikai kutatásokra irányult. Szerkesztőtársa, az ugyancsak avantgárd elkötelezettségű Fenyvesi Ottó ezen irányvétel nyomán szögezte le, hogy Szombathy „majdhogynem teljesen társtalanul áll a jugoszláviai magyarság kultúrájában”. H. Nagy Péter harmadfél évtized után távolabbra is tekinthet, ő úgy értékeli, hogy a Poetry kötetet „a vizuális költészet egyik legmérvadóbb teljesítményeként tartják számon szakmai körökben”, és hogy a benne szereplő alkotások „nemzetközi kontextusba illeszkednek”.
Az élő avantgárdtól nem idegen a politizálás, Szombathy Bálint művészetét se hagyta hidegen már a kezdetektől fogva az aktuálpolitika. Magyarként a Délvidékre születve eleve kisebbségi létbe került, ami az emlékezés/feledés határvonalán folyton szemléleti horizontja előtt tartotta a trianoni országcsonkítást, az ott-haza és itt-itthon társadalmi-politikai divergenciáját, majd közvetlenül élte meg a délszláv testvérháborúkat és következményeiket, egy hazának hitt államalakulat összeroskadását. Mindez egy olyan történelem-képzetet és térségi diszkurzust alakított ki benne, amely nem áll egyebekből, mint az ember (mint társadalmi lény) elemi kreténségének folyományából, a szünettelen gyilkolásból, a folyamatos ellenség-keresésből, a lankadatlan deportálás- és megsemmisítésösztönből. A Pic’s kötet Töredékek az ábécéskönyvből című, 1994–96-ra datált, hét darabból álló sorozata kapcsán szögezi le a monográfia szerzője, hogy „mintha a sorozat minden egyes oldala azt szuggerálná, hogy a történelmi tudás hozzáférhetőségét szavatoló ábécéskönyv betűiből kibomló univerzum nem lehet más, mint háborúk, vesztőhelyek stb., tehát az agresszivitás képeiben megnyilvánuló tapasztalat”. Ennélfogva a gutenbergi galaxison túllépő, a betűcivilizációt maga mögött hagyó alkotásokon megjelenő betűtörmelék eleve a pusztulás terepét jeleníti meg, „az ábécé nem puszta semleges matéria, hanem immáron könnyedén felszínre törő ideológiák és történések pár jelből álló, behatárolt, ám mégis végtelen emlékezete” – állapítja meg H. Nagy Péter. Az ábécé betűi már nem az értelembe beavatást szolgálják, hanem szövevényt képezve textúrává alakulnak, amelynek szerepe inkább az áthatolhatatlanságban, a megfejthetetlenségben, ilyetén a szöveg mögé hatolás megakadályozásában érvényesül. Különös tekintettel a szerző Parcellák című, 1995. évi sorozatára, amiben az egymásra zsúfolt grafémák olvashatatlan szövetet alkotnak, miközben téglalapokba szerveződve a korai tájképek nyomhagyó barázdákat megjelenítő parcelláira utalnak vissza, ugyanakkor egy szögesdrótdarab lenyomatával kiegészülve komorabb értelmezést nyerve temetőre, sírhantokra, haláltáborok tömegsírjaira utalnak. Az ábécé Szombathy számára már nem több betűszemétnél, és a világ is csak szemétdomb. Leonid Šejka festő és Danilo Kiš író huszadik századi felismerése volt, hogy a szeméttelep mint a dolgok temetője lehet csak az ideális művészi téma, s ezt értelmezi Vojislav Despotov Szombathy Pic’s kötetéhez írt utószavában: „jelen válogatás helyzetjelentés a nyomtatott kultúra szemétdombjáról, amelyben az értelmi üzenetek elemei a tiszta grafizmus, illetve a kollázstechnika nyelvi szabadalmaival ütköznek meg. A »klasszikus« képecskék betűtömbökkel való feltűzdelése, az »érthető« szavaknak a fekete betűzuhatagokból való kiemelése, illetve a találomra kiemelt szöveges üzenetek rajzzal történő elegyítése valamennyi alkotás esetében magas fokú vizuális-aszemantikus minőséget teremt, ismételten nyomatékosítva Szombathy avantgárd radikalizmusának jelentőségét.”
H. Nagy Péter vette a fáradtságot, és közel hajolt mindahhoz, amit Szombathy Bálintot, művésznevén Art Lovert, megjeleníti a művészeti életben, alkotásaihoz, elméleti dolgozataihoz, és elolvasta mindazt, amit róla írtak. Végkövetkeztetése, hogy „Szombathy Bálintot korunk egyik kiemelkedő művészeként, de teoretikusaként is el kell ismernünk”, helyénvaló. Hogy megismerjük alkotói törekvéseit és elméleti alapvetéseit, szükség volt erre a remek, átgondolt és értő összegzésre.
(Folytatjuk)
[1] Art Lover könyvművészeti tárgyainak egyike
[2] A neki szóló dedikációkat minősítette át talált műalkotássá
