Amikor először léptem be a dóm kapuján, arra gondoltam, vajon mit vacsorázhatott a vörös képű, vastag ujjú, pocakos építőmester? Mert másmilyen nem is lehetett. Ezt biztosra veszem. Szóval a kőmíves (így mondta, í-vel), aki az első téglasort rakta le a frissen elkészült alapra a templom építésekor. Hogy miért a vacsorája jutott eszembe? Látja, ezen nem is gondolkodtam. Csak lépdeltem tovább a dóm gyomrába. A lábaim, akár hiszi, akár nem, meg sem érintették a padlót. Hiszen nem is igazi léptek voltak azok, inkább csak afféle álombéli suhanás. És amikor eljutottam az oltárig, szépen körbejártam. Az arcom fürdött az ablakokon beszűrődő fényben, a csönd pedig megfogta a kezemet. Mondhatnám úgy is, hogy megragadott. Ragadott? Miket beszélek? Inkább csak simogatott és leültetett az egyik padsorba, egészen pontosan a legelsőbe. Nem mondta senki, hogy kezdjek el imádkozni, de én azért elmormoltam néhány töredéket. Tudja, afféle szövegfoszlányokat, merthogy imádkozni engem soha nem tanított senki. És azokra az emberekre emlékeztem, akik miatt ide jutottam. Hihető, amit mondok?
– Nagyon is az, miért ne lenne? – válaszoltam, és felkészültem, hogy a költőire sikerült bevezető után mégis milyen adatokkal, tényekkel, hírekkel, talán még anekdotákkal is fog szórakoztatni Terenák. Mert azt biztosra vettem, hogy a magasra nyúlt, csontos férfi – aki még a munkája fölé görnyedve is sugallta, milyen erő rejtőzhet izmaiban, mekkora ütésre képes az ökle – mindent tud a szegedi dómról, ahogyan a város főteréről is. Tőle hallottam, hogyan sorakoznak a szobrok egymás mellett a platánok alatt.
– Széchenyi nyitja a sort a Kárász utcáról érkezve, jobb kéz felől – tárta szét hosszú kezeit, mint aki át akarja ölelni az utcát, a teret, de talán az egész várost –, és vele szemben Szent István és Gizella szobrát emelték – meredt előre az ujja, mintha a nagy királyunk koronájára mutatna. De Terenák mesélt nekem a szegedi új zsinagógáról is, aminek csak a neve új, hiszen már több mint száz éve építették, de a szépsége azóta sem fakult semennyit.
– Aki soha nem járt a csodájára, az elmondhatja magáról, feleslegesen élt a Tisza partján, mert nem látta Szeged legszebb épületét. Éppen ezért nagyon ajánlom magának, hogy szegedi sétái során az új zsinagógát, és persze mellette a régit is alaposan nézze meg – mondta el mindezt hetekkel korábban. Akkor már tudta, hogy Miskolc mellől költöztem a Tisza partjára, és ha munka közben úgy hozta az idő, hogy az ő munkaasztalánál pihentem meg egy kicsit, mindig Szegedről beszélt. – Hogy otthon érezze magát, ha már egyszer itt akar élni, ebben a csoda szép városban – mondta ilyenkor mosolyogva, és hozzátette: – Ha untatom, szóljon, és már hallgatok is, mint a sír.
Soha nem mondtam ilyet neki. Hagytam, hadd terelgessen mondataival Szeged utcáin, terein, megtudjam, hol is van az egyetemi város, ami nem is város, inkább csak negyed. Kipirult arccal magyarázta, merre áll az árvízi emlékmű, amely arra figyelmezteti a szegedieket, hogy a Tisza nemcsak építeni tud, nemcsak munkát adott a dolgos embereknek száz és száz évekkel ezelőtt is, hanem pusztítani is. – Kétlelkű, mint mi, emberek – suhant ki száján a mondat, és még azt is elmondta, hogy az 1879. évi nagy árvíz idején mennyi ház pusztult el a hullámsírban a több ezerből, és azt, pontosan mennyi maradt meg régmúltat idézve az újjáépített, palotás Szegeden.
A számokat persze elfelejtettem, de az emlékműnél, annál az árvízinél, csináltattam családi fotót az asszonyról, a két gyerekről és persze magamról egy arra kószáló turistával. Ezt a képet aztán el is küldtem szinte minden ismerősömnek, hadd lássák, most már igazi szegedi vagyok – idéztem fel a nem túl régi emléket, amikor Terenák egy kérdéssel cibált vissza a beszélgetésbe.
– És azt tudta-e, hogy a szegedi dómnak, amelyet Fogadalmi templomnak is neveznek, mi a hivatalos neve? – fürkészte az arcom gunyorosan fölényes, de mosolygós tekintettel. – Hozzáteszem, ha nem tudja, el ne szégyellje magát, mert ezt még azok közül sem sejtik sokan, akiknek már az ükapja is a szegedi Tisza-szakaszon merítette a vízbe a halászhálót.
– Jó, rendben, győzött. Nem tudom – vontam meg a vállam, és dühösen pattant szememből a szikra, amikor ránéztem Terenákra, akire mintha ráragadt volna a gúny és mosoly. Ugyan, vegye már észre – kiáltottam volna –, bár kedélyesen elbeszélgetünk hetente egyszer-kétszer, de mégis én vagyok az, aki parancsolhat. Ő pedig nem tehet mást, mint teljesíti azt a parancsot. Ám Terenák arcán a ráncok egyetlen rezdülése sem jelezte, hogy eszébe jutna, hogy nemcsak állok mellette, hanem még az árnyékom is elég ahhoz, hogy őt a székéhez préselje, bármilyen nagyra nőtt is.
– Magyarok Nagyasszonya-székesegyház.
– Mi van? – dörrent a haraggal bélelt hangom.
– Csak azt mondtam: Magyarok Nagyasszonya-székesegyház. Ez a szegedi dóm hivatalos neve. Egyébként az ország egyetlen olyan székesegyháza, ami a huszadik században épült, a többi mind régebbi – mondta Terenák, és egyre halkuló szavaiból kihallottam, sápadó arcára nézve meg is láttam – ő is érzi: ez a beszélgetés az egyik kanyarnál keményet ütő falba ütközött.
– Köszönöm. Nem fogom elfelejteni – indultam el, és inkább csak sejtettem, mintsem láttam volna, hogy Terenák kezébe veszi a hosszú tűt, belefűzi a vastag spárgát, és már varrja is tovább azt a labdát, amelybe egykor talán válogatottságról álmodozó kiskölök rúg hatalmasat.
– Lelöktek a lépcsőn, vagy csak beverted a fejed a plafonba? – nézett rám vigyorogva Varjas, amikor végre visszatértem az irodámba.
– Törzsőrmester úrnak jelentem, semmi gond, rendkívüli esemény nem volt. Csak lent jártam az üzemben, és elbeszélgettem egy Terenák nevű fogvatartottal – váltottam humoroskodóan hivatalosra, elfelejtve, hogy pár perce véremben még ott keringett a düh.
– Terenákkal? – nézett rám Varjas. Szájában megállt a kiflivég, örömmel, mint aki úgy érzi, ma már nem rágják tovább. És megállt a levegőben a légy is, hogy aztán egy éles kanyar után az asztal sarkáról figyelje a beszélgetést.
– Igen. Vagy eddig még nem mondtam, hogy ez a Terenák… Szóval pár hete valahogy összesimult egy kérdésem az ő válaszával, és mire észbe kaptam volna, már Szegedről beszélt.
– Terenák? Szegedről? – nyelte le Varjas a kiflidarabot.
– Igen. Megtudta, hogy nemrég költöztem a városba, és kötelességének érzi, így mondta, kötelességének, hogy meséljen róla. Meg aztán szívesen is teszi, mert imádja Szegedet. Ezt is mondta – ültem le az asztalomhoz.
– Egészen hihetetlen, hogy ez a Terenák mennyi mindent tud erről a városról – folytattam, amikor már az én számban is forgott egy uzsonnára hozott kifli. – És tudod, arra gondoltam, már nem is egyszer, milyen nyomorúság lehet azon a településen raboskodni, ahol előtte élt az ember. Mert lehet bármilyen magas a fal, de szerintem mégis érzi az utcájuk minden szagát, talán még annak a pohárnak a hideg üvegét is, amiből kölyökként itta a tejet – csomagoltam ki egy újabb kiflis szendvicset. Ekkor Varjas hangja halálos csapást mért az iroda csöndjére. Na jó, nem halálosat, de éreztem, hogy összerándul a levegő és megszédül a légy az asztalon.
– Őrmester! Ez a Terenák soha, érti, soha életében nem látta Szegedet. Pontosabban annyit lát belőle, amennyit ez a börtön megmutat neki. Érted? Csak annyit. Mert ha tudni akarod, a Terenák a Dunántúlról került ide, annak is egy olyan kis falujából, hogy a térképen inkább hinnéd légypiszoknak, mint emberek lakta falunak – dőlt felém az asztalt támasztva Varjas, vörös fejéről úgy csordult az izzadtság, mintha nem nyári meleg kínozná, hanem most jönne a zuhany alól.
– De hát a Fogadalmi templom meg az új zsinagóga…
– Soha nem látta egyiket sem. Tudod mit látott? A fél világot, mert kamionosként bejárta Európa szinte minden szegletét. Aztán egy este, amikor félrészegre itta magát a kocsmában, a pofájába vigyorgott a szomszédja, és így mondta meg neki, hogy a falu boltosa már két éve dugja a feleségét. És tudod, mit látott még? Csak az asszony arcát, semmi mást, amikor hazatérve rátörte az ajtót, mert még a kilincset sem találta meg. De bizony megtalálta előtte a baltát, és azt vágta bele az asszonyba vagy hatszor, olyan erővel, hogy darabokból rakták össze a fejét. Meg a boltost látta, aki jajongva menekült előle abban a dunántúli éjszakában. De Terenák utolérte. Csak egy ütés azzal a baltával, és a boltos szétnyílt koponyájába belesett a hold…
– De a nagy árvíz… Azt mondja, csak 265 ház maradt abból az 5458-ból, ami Szeged volt, mielőtt rátört a Tisza – jutott eszembe minden szám, amit Terenáktól hallottam, és még azoknak az embereknek az arcát is láttam, akik faágakba kapaszkodva, elárasztott kertjük sarkában várták a csónakon érkező segítséget.
– Olvasta. Gondolom. Biztos olvasta. Mert állandóan olvas. És még verseket is ír. Vagy neked azt mondta, hogy szegedi utcákon szedte össze a tengernyi tudást gyerekkora óta?
– Nem. Ilyet nem mondott – motyogtam. Tulajdonképpen soha nem mondta, hogy ő szegedi lenne – lapozgattam emlékeimben, miközben Varjas visszaült a székébe, két kezét széttárva fogta meg az asztal négy sarkát, és valami Csesznekiről mesélt, aki éveken át az hajtogatta, hogy csak egyszer engedjék ki a városba, csak egyszer, hogy igazi uszoda medencéjében leúszhasson ezer métert. – Nem a lányokat nézném, esküszöm, de még csak nem is a kék égből rám sütő napot. Csak úsznék, faltól falig, amíg be nem görcsöl minden izmom, mint gyerekkoromban, amikor edzésre jártam. És azt se bánnám, ha levegővételkor számba csordulna a víz, ha kiinnám az egész medencét – mondta, és minden szavában ott remegett a könyörgés.
– Mi persze kiröhögtük. Magának pont egy uszoda hiányzik? Itt? Az ország legszigorúbb börtönében, ahol minden percére láncot rak a napirend? Még hogy uszodai úszás? És a pontos idejét stopperórával ne mérjük? – kérdeztük. – Azt ne, köszönöm, azt nem kérem, mondta alázatosan, és a börtön üzemi vécéjében felvágta az ereit. Pedig csak négy éve volt hátra a húszból.
– És Terenáknak?
– Életfogytiglan, minimum negyven évre ítélték. Eddig talán tizenötöt ült le – indult az ajtó felé Varjas. Halkan szólt vissza, szinte suttogott, de minden szavát értettem:
– Legközelebb Szabadkáról kérdezzed. Szeged testvérvárosa. Könyvet tudna írni róla. Pedig Szerbiában sem járt soha, akkor sem, amikor még Jugoszláviának hívták. Milyen világjáró kamionos az, aki éppen Szabadkára nem jutott el? – motyogta Varjas, majd hirtelen visszafordult, és a sapkájával csapta agyon az asztalon lihegő legyet.
(Szeged napját hagyományosan május 21-én ünneplik)
Nyitókép: Bátyi Zoltán felvétele
