Milena Marković szerb költő, dráma- és szövegkönyvíró, egyetemi tanár 1974-ben született Zimonyban. Ptičje oko na tarabi című könyvét 2010-ben két díjban is részesítették, drámáit pedig a hazai és a nemzetközi színpadokon is sikerrel játsszák. Sőt díjazzák is. Akárcsak Három dráma című kötetét. Eddig három játékfilm és egy dokumentumfilm is az ő forgatókönyve alapján készült, mindhármat Oleg Novković rendezte. A Belgrádi Művészeti Akadémián dramaturgiát tanít.
Eddigi legnagyobb sikerét a LOM Könyvkiadó gondozásában 2021-ben megjelent Deca (magyar fordításában: Gyerekek) című regényével érte el, amelyet az év legjobb könyvének nyilvánítottak és NIN-díjban részesítettek, de az elismerést a járvány miatt csak 2023-ban vehette át. Az eddig 68 NIN-díjas író közül Milena Marković a hatodik NIN-díjas nő, azaz írónő! Valljuk be, beszédes szám! A könyv kivételes értékével minden méltatója messzemenően megegyezett, műfajmegjelölése azonban némi fejtörésre és vitára adott alkalmat. Végül a poémaformában megírt regény, illetve verses regény elnevezésben egyeztek ki. Teofil Pančić, a díjat odaítélő zsűri elnöke szerint „ha igaz, hogy az irodalomban a legfontosabb az igazság, akkor Milena Marković Gyerekek című könyve a szerb irodalomban a legigazabb. Nem létezik olyan olvasó, aki olvasva közömbös és változatlan maradna. Nemcsak az esztétikai, hanem az egzisztenciális tapasztalat is fontos. Ez a könyv emlékezetes marad. A NIN-díj csak nyer vele, mert saját vitalitását bizonyítja azzal, hogy ezt a könyvet díjazza, amely sok mindenben jobb, a szabvány, a sablon és a várakozások felett áll.” Flavio Rigonat, a LOM tulajdonosa szerint a Gyerekek azon ritka könyvek közé tartozik, amely rekordidő alatt modern klasszikussá vált. Ilyen könyvek csak 50 évente születnek.
2024-ben a Forum Könyvkiadó TraN(S)akció sorozatában, Harkai Vass Éva bravúros, mélyen empatikus fordításában, Gyerekek címmel, s regény műfaji megjelöléssel magyar nyelven is megjelent. Harkai Vass Éva írót, költőt, kritikust, tanulmányírót és szakfordítót, számtalan díj tulajdonosát legutóbb Baumgarten-emlékdíjjal, a Gyerekek fordításáért pedig a Vajdasági Írók Egyesülete az év fordítói díjával tüntette ki. A tetszetős, mintegy 180 oldalas könyvet Král Lili illuszrálta, utószavát pedig Ivan Milenković írta, aki egyebek mellett megjegyzi: „Milena Marković Gyerekek című regénye egy olyan életről szól, amely, mint minden élet, több életből van összerakva, és ez a verses, központozás és nagy kezdőbetű nélküli szövegfolyam tartja össze ezeket az életeket, úgyhogy a Gyerekek egy élet verse, egy olyan életé, amely (ahogy már említettem) soha nem egyetlen élet.”
Engem elsősorban a mű spontaneitása, természetes, vérbő, olykor szinte brutális, kényszerűen kibeszélő őszintesége ragadott meg, amely ugyanakkor fájdalmasan mély, líraian meleg ellágyulásokkal, tépelődésekkel, önostorozásokkal és végtelen anyai és gyermeki szeretettel, valamint vad, leküzdhetetlen, de egyáltalán nem időtlen és hosszan tartó szerelmekkel tarkított. Sokat és színesen foglalkozik saját, családja és baráti köre gyermekkorával. Szókimondóan ábrázolja saját szegénységben, de nagy családi összetartásban eltöltött gyermekéveit, amelynek során ő természetes beletörődéssel viseli nővére kinőtt ruháit, s amely persze egyáltalán nincs híján a mindennapi veszekedéseknek, vetélkedéseknek, sőt verekedéseknek sem. Azt is mintegy mellékesen említi csak, hogy iszákos, mindenben a prímet vinni akaró Tatának becézett nagyapja rendszeresen simogatja fiú- és lányunokái nemi szerveit, punciját, amikor pedig Milenának és első szépséges férjének lakást szerez a család, az öreg leemeli a fiatal házasok szobájának nehéz tölgyfaajtaját, és üvegajtóval cseréli ki, hogy mindenkor figyelemmel kísérhesse a fiatalok egymás közötti bizalmaskodásait. Azt sem irigykedve meséli el, hogy második férjének édesanyja milyen stílbútorokat, hajdani úrilány voltának tárgyi bizonyítékait hagyja rájuk a nekik ajándékozott elegáns, ötszobás lakásban. Arról is megszokott tényként beszél, hogy a saját nagy családjának férfi tagjai, akik szinte mind partizánok voltak, sőt akadt köztük, aki előbb csetniknek vallotta magát, majd amikor a szükség úgy hozta, egyszerűen átállt a partizánokhoz, nos, ez a család, amikor ő első, egyetemista férjével saját fészek után vágyik, egyszerűen felmegy Belgrádba, s ott a fiatal pár számára lefoglal egy házat, mert nekik ez a természetes, nekik ez jár. Amikor pedig az apja gyermekkorában azt siratja, hogy koránál fogva ő nem vehetett részt a nagy, győztes háborúban, s egy megveszekedett pisztolya sincs, a család a kezébe nyom egyet, amelyet ő ezek után még az iskolába is magával visz. Arról is mint egyszerűen megtörtént tényről beszél, hogy a Nagy-Jugoszlávia szétesése után hogyan válnak az egykori barátok egymás ellenségeivé.
Milena Marković hősnőjének neve is Milena – habár, mint azt számos kritikusa megjegyzi, ez a mű nem egy az egyben értendő önéletrajz, hanem autofikció, amelyben a képzelet, a megélt tapasztalat, s a hallomásokból megismert történetek szabadon szárnyalhatnak, vegyülhetnek mégis letagadhatatlanul a mi életünket, valóságunkat ábrázolják, méghozzá egységes egésszé összeforrt művészi, egyedi formában. Jellemző rá az erős képiség. Néha egy-egy versszak egy egész külön képet remekel, sőt olykor többet is szinte egymásra halmoz. Tele van mondanivalóval. Én egy-egy kis részletben egész külön novellaszerű, remekbeszabott egységekre akadtam bennük, amelyek – máshol – önmagukban is megállnának. Például, apja gyermekkorára emlékezve leírja, hogyan dolgozott nagyanyja a szőlőben: „Őt pedig egy pokrócra tette / és ő mászott mászott / teleszedte a markát földdel / és ette a földet / olyan volt a tekintete mint egy kisborjúé / mint azé a nyúlé / mint egy igazi állatkölyöké”. Nekem ez a rész Fehér Ferenc Övig a földbe ásva című művét juttatta eszembe.
Milena könyvében ugrál az időben. Tetszés szerint hol a távoli múltról, hol életének egy közelebbi vagy távolabbi szakaszáról emlékezik meg. Például az apjáról szóló rész után már hatéves Ognjen fiával a tengeren töltött nyaralásukról ír, amikor a nem beszélő, csak leveleket sodorgató autista gyereket reggelre kelve nem találta maga mellett, ezért a keresésére indul, s kiderül, hogy a kicsi erkélyeket átmászva egy szomszédnőhöz kapaszkodott át, akit boldoggá tett azzal, hogy rámosolygott, és átölelte őt: „úgy tűnik, ez volt az elő szerelem / hatévesen beleszeretett egy tetovált bolond nőbe”.
Kertelés nélkül írja le gyermekkorának minden rossz és szép élményét, a kamaszkor megpróbáltatásait, önmaga keresését, fel-felbukkanó problémáit másokéval összevetve. Például amikor nővére elmeséli neki, hogy első aktusánál nem vérzett, s ezért a párja megvádolta, hogy hazudott, amikor szűznek vallotta magát. Ő bezzeg vérzett, mint a malac, a fiú nem győzte neki hordani a vattacsomagokat, ám amikor sok év múlva ismét találkoznak és szóba kerül az eset, az nem is emlékszik rá, számára annyira jelentéktelen volt az egész. Sorjáznak az újabbnál újabb szerelmek, házasságok, kalandok, futó kapcsolatok, közös füvezések, csavargások és ivászatok. Első, gyönyörű, szőke férje, akivel együtt egyetemistáskodik, nagy szerelem. Amikor körülöttük a legtöbb ember éhezik, férjének édesanyja fehér kenyeret szerez „kismenye” számára, sonkát, ám az aranyfürtű fiú egyre többet füvezik, majd évet veszít az egyetemen, akárcsak ő. Megszületik első fia, Ognjen, akit halálra rémült édesanyja, azt képzelve magáról, hogy hamarosan meghal, s életében még látni szeretné az unokáját, Milenából idő előtt, szinte erővel „tép ki”. Sokszor úgy véli, az imádott Ognjen azért lett retardált és maradt huszonéves korában is egy hároméves gyerek értelmi szintjén, mert ő eleget tett anyja kierőszakolt kívánságának, aki mellesleg hamarosan felépült. Ő viszont egy életre rabja maradt az ő rajongásig szeretett Ognjenének, akit egy életen át hurcol magával, fürdet és etet felnőtt korában is, habár szégyenérzet nélkül megírja, hogy a kétméteres, jó étkű óriás a vendégek előtt eszi saját fikáját, belerottyant a gatyájába – mégis szeretik. S nem csak ő. Második házasságában negyvenéves fejjel szült épeszű, jól sikerült Jovan nevű fia viszont magányos, társnélküli marad, Milena szerint azért, mert túlkoros az anyja és debilis a bátyja. Kettesben, magányosan játszanak, hintáznak tehát ők ketten. Ognjenre különben állandóan, mint egy abbahagyhatatlan, marcangoló mantrára, újra és újra visszatér. Valósággal a sorsává vált. Valaha csoda szép anyjához is erős kötelék fűzi, ám amikor ismert íróként már művésztársaságokban forog, szégyelli a műveletlenségét, falusias tenyeres-talpasságát, demensségét.
Számomra hiátus a köztes idő kihagyása. Azt az időszakot, amikor csodálatos erővel, megéltséggel (vagy csak beható ismeretanyaggal?) ábrázolja az évekre tehető lezüllés időszakát, amikor a regénybeli Milena nem tanul, nem dolgozik, bárkivel összefekszik, aki ingyen itallal és fűvel kínálja. Pincérekkel, csaposokkal (de mindig szép, hosszú lábú emberpéldányokkal) adja össze magát, hűtőszekrénye üres, lakása elhanyagolt, csupa mocsok: „kezemmel fürgén és ügyesen a magas söntéspultra emelkedek / és zsarko szívemet egyenesen szájon csókolom / erre zsarko szívem eldobja a piszkos törlőrongyot / kilép a söntés mögül / kézen fog a barátai meg kiabálnak / az erő legyen veled / mi pedig csókolózva és keringve /fiatalon és romlottan elindulunk / a hosszú utcán a lakásom felé”. Ilyenkor egykori, újraházasodott első férje veszi magához egy időre Ognjent, máskor pedig Milena a szüleihez „adja le” a nagyra nőtt „gyereket”. Erős színekkel, megrázó jelenetekkel ábrázolja ezt a keserves korszakot. Viszont hiányzik az átmenet: hogyan szerzett diplomát, hogyan készültek a már országszerte játszott filmjei, drámai, jelennek meg könyvei. Egyáltalán hogyan sikerült neki élete nagy kátyújából kikecmeregni? Ezzel adós maradt. Viszont az új, részben a „megtisztult” korszakot is kínos őszinteséggel ábrázolja. Friss kudarcaival együtt. Amikor négy hétre kijut Franciaországba egy fesztiválra, kikoldulva valósággal falja a svédasztal terülj asztalkám finomságait, a többi vendéghölgy pedig csak csipeget a majdnem üres tányérjáról, s irigykedik, hogy Milena mégsem hízik el. „(…) nem akarok múzeumokat látogatni / a számba és magamra akarok rakni valamit (…) a pályázat anonim volt a két jelentős személyiség fogadott / hogy a drámát egy formális képzettség nélküli / fiatal csavargó írta /amikor megláttak karcsún fiatalon repesve / kitört belőlük a nevetés /én pedig tiszta szívemből meggyűlöltem őket /a díjon egy macedóniai tanárral osztozom / aki napközben kuktafazekakat vásárol éjszaka pedig / igyekszik valamelyikünket megdugni (…) Bécsben tudom, hogy a legjobb vagyok / évekkel később múzeumokba látogatok / sétálok a parkokban mélyeket lélegzem / ülök az éttermekben és rendelni is tudok / majd tortával a számban sírva fakadok/ eszembe jut hogy az anyám soha nem volt bécsben / és nem is lesz soha”. Volt idő, amikor felmenői tizenöten aludtak egy szobában, s ha hajléktalan ismerős egyetemista kért náluk szállást, akkor akár húszan is meghúzták magukat náluk. Milena büszke erre.
Magas művészi szinten, egyedi megfogalmazásban, szuggesztíven, bátor hitvallással megírt, színes, olvasmányos, szinte letehetetlen mű a Gyerekek.
