Egy portrészobrász élete

6. rész
Almási Gábor (1911–1994) vidékünk legelismertebb portrészobrásza.
Szobrai megtekinthetők a Szabadkai Városi Múzeumban a Vajdasági Magyar Képtár jelenlegi tárlatán. A művészről szóló pannókiállítás, amelynek a létrejöttét a Magyar Nemzeti Tanács támogatta, Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban április 23-án nyílt meg és május 16-áig látogatható. Ez alkalommal a pannók mellett szobrok és azok a rajzok is szerepelnek, amelyeket tavaly Bata Johanna adományozott a szabadkai múzeumnak.
A kiállítást dr. Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze rendezte.
Almási Gábor 1911-ben született Tóthfaluban, majd később Völgyesen és Oromon élt.
Almási Gábor szobrászművész völgyesi, oromi és ustorkai kötődése címmel az oromi Pósa (Muhi) Mária fotográfiákkal gazdagon illusztrált füzetet jelentetett meg. Ebből közlünk részleteket:

Zenta és életének további állomásai
Zentán lett ipari tanuló.
„Weiner Lipótnak hívták a kis gyár tulajdonosát. Ott nyolc-tíz segédből, három-négy fényezőnőből és hét-nyolc tanulóból állt a munkáslétszám.  Nagybátyám készítette a műhelyrajzokat és faragta a bútordíszeket.” – írta a Szobortalan égtájról jöttem című életrajzi művében (Életjel kiadó, Szabadka, 1981)
Weiner Lipót zentai bútorgyárában tanulta ki 1925 és 1928 között a műbútor-asztalosságot és a fafaragást. Ezután több bútorgyárban dolgozott Szabadkán, Belgrádban és Zágrábban is. 1932-től Szabadkán élt. A munka mellett rajzolt, festett. Oláh Sándorhoz járt rajzórákra. A 30-as évek közepén elkészítette első szobrát, és ez idő tájt adta ki albumokba rendezett bútorterveit is. A belgrádi Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán 1952-ben szerzett oklevelet.   
Almási Gábor további életútjáról, amely már nem kötődött térségünkhöz, illetve az eddig elmondottakról részletesebben olvashatunk önéletrajzában és az interneten is.

Az ustorkai kötődés
Almási Gábor 1935-ben házasodott meg. Feleséget a ma Oromhoz tartozó Ustorka határrészből választott, Kenyeres Lázár Ottília nevű lányának személyében. A menyasszony földműves-gépész családból származott, akiknek az idő tájt két garnitúra cséplőgépe is volt, az mellett pedig boltot és kocsmát tartottak Ustorkán. A menyasszony saját ustorkai üzletükben kereskedőként dolgozott. 
Almási Gábor és Kenyeres Ottília másod-unokatestvérek voltak. Mindketten az ustorkai Nagy Imre és Repovits Lídia dédunokái. Almási Gábor nagyanyja Nagy Anna (1857–?) és Kenyeres Ottília anyai nagyapja Nagy Lajos (1855–1944) kovácsmester, testvérek voltak. (Szabó [Kenyeres] Margit visszaemlékezése és Bata Johanna kutatása alapján).
Almási Gábor és Kenyeres Etelka Ottília esküvőjének tényét a menyasszony szüleinek lakodalomra szóló meghívója is őrzi. Kenyeres Lázár és Nagy Rozália ustorkai tanyáján azon az októberi napon kettős menyegzőt ültek. Lányuk, Ottília és Almási Gábor Kanizsán reggel 8 órakor tartotta esküvőjét, fiuk, Kenyeres József pedig Csantavéren délután 2 órai kezdettel fogadott örök hűséget Rajmund Mariskának.
A nagy távolságok és az akkori közlekedési viszonyok mellett megoszlott a Kenyeres család és násznépe is az aznapi eseményeken. 
Lányukat, Ottikát az édesanyja és két öccse engedte útjára, ugyanis a lakodalmas szokásoknak megfelelően az esküvőről elsőbb a menyasszonyos házhoz érkezett a násznép, majd onnan kikérve vitték a vőlegényes házhoz a menyasszonyt.
Józsefet, a vőlegényt pedig az édesapa és másik két testvére kísérte az esküvőre, Csantavérre. A lányos háznál elkapva a menyasszonyt, együtt érkeztek vissza a tanyára. 
Bár már nincs, aki ezt a tényt megerősítse, de egy, feltehetőleg a Kenyeres-tanyán Almási Gáborral és Kenyeres Ottíliával készült csoportkép erről tanúskodik. A képen a menyasszony szűk rokonságából bizonyossággal csak az említett három személy azonosítható be. Mellettük pedig a balról elhelyezkedő vőlegény rokonságán kívül csak az esküvőkön részt nem vevő néhány idősebb asszony és gyerek látható.
Almási Gábor és Kenyeres Ottília Szabadkán élte életét. Három gyerekük született: Magda, Károly és Gábor. A második világháború idején a családot a szülők ustorkai tanyájáról látták el élelmiszerrel. Egészen addig, amíg az egyik, Szabadkára igyekvő testvértől a hatóság emberei el nem rekvirálták a nála levő élelmet. Mivel ezek után nem vállalta senki, hogy viszi az ellátmányt a városba, kiköltözött a család Ustorkára. Almási Gábor ez alatt az idő alatt naponta járt dolgozni Szabadkára. Az időjárási viszonyoktól függően Palicsig kerékpárral vagy gyalog, onnan pedig valamilyen közlekedési eszközzel, többnyire villamossal. Erről tanúskodik 1944-ben kiállított kerékpárforgalmi igazolványa is.
Így vészelték át a veszélyes és szűkös éveket. Legkisebb gyermekük is Ustorkán született a háború végén, kislányuk pedig Kispiacon kezdte az iskolát. 
Szabadkai lakásukat bombatalálat érte. A művésznek több szobra megsemmisült. 
A helyzet stabilizálódása után költözött vissza a család a városba.
Bár életrajzában nem tesz említést róla, ő készítette el a negyvenes évek közepén épült kispiaci templom oltárképének rámáját és oltárát, amelyhez feleségének családja egyházközségileg tartozott.
Almási Gábor a 60-as években elvált feleségétől, és újraházasodott. Új feleségével néhány évet Németországban töltött és dolgozott, majd visszatért Szabadkára.
Almási Gábor 1994-ben hunyt el Szabadkán. A bajai úti temetőben nyugszik második felesége, Weil Liza (1920–2005) mellett.

Művésztevékenységének összegzése
Ehhez az internetet hívjuk segítségül.
„Sokoldalú művész volt: bútortervezőként indult, rajzolt, festett, formatervezéssel foglalkozott, igazán jelentőssé azonban szobrászként vált. Szobrászatában kiemelkedő helyen állnak portréi. Első munkái is portrék voltak, s végigkísérték egész életét: mellszoborként, domborműként vagy akár karikatúraként a zeneirodalom nagyjai mellett számos magyar és délszláv író, történelmi, illetve kortárs közéleti személy portréját készítette el. (…) Első fennmaradt portréja a Tanulólány portréja (1940), ezt követően készítette el a Szabadkai Zeneiskola megrendelésére zenészportréit (pl. Liszt, Muszorgszkij, Dvořák, Chopin, Liszinszki, Schubert, Paganini), majd szinte ezekkel egyidőben nagy írók, költők (pl. Petőfi, Shakespeare, Sterija Popović) portréit is. (…)
 A portrék mellett más, realista témákkal is foglalkozott (pl. Vasútépítők, Lapátos lány, Csákányos lány). Foglalkoztatta a női test ábrázolása is (…).
(…) egy idő után egyre inkább stilizált faszobrokat faragott, így jutott el az ún. spirális korszakáig (Spirális cseresznyefából, 1959; Fekete spirális, 1960; Tragikus spirális, 1963). Faszobrai mellett apró terrakottaszobrokat is készített, amelyekkel a múlt és a jelen mindennapjait örökítette meg (Alku, 1963; Parasztasszony, 1973; Kofa, 1973). Szobrászatában szimbólumokat is alkalmazott (pl. lószobrai). Néhány absztrakt szobrot is készített (pl. A tudós álma, 1959; Árbóc, 1970; Szárnyak, 1981). Portréinak nagy része gipszből készült, csak kis részüket öntötte bronzba. 
Szülőfalujában emlékére emléktáblát és emlékkaput helyeztek el (2003)”.