2024. december 3., kedd

Tremolo

Ad notam Erik Satie: Gnossiennes

    Esteledik. Zeng a tremolo. Játszik a szél, a verandán könnyedén ringatja a lámpa ernyőjét. Birsalma és datolyaszilva, őszi borostyán. A kert már magába zárta, megalvadt a fény. Szorosabbra húzom térdemen a takarót. Körülöttem viaszos narancsszín. Hallgatom az alkony csodálatos zenekarát. Tücsökzene szól. Minden olyan giccses, mint egy falvédőn, minden olyan csillagánizs-illatú, olyan démodé.
    Kéz a kézben. Élet és halál. Lassan szitálva életünk úgy őrli fel önmagát, mint malom a gabonát. Aztán üres garattal még zakatol egy ideig, majd csendesedik, és megáll bennünk az ütemes körforgás. Ilyenkor kinn egy pillanatra elhallgat minden bogár. Nyári adósságát törlesztve csak egy magányos tücsök muzsikál. Halkan, fáradtan, meg-meg állva ciripel, játssza Satie monoton zongoradallamát.
    Élet és halál. Kéz a kézben. Egy és ugyanaz. Mégis, értelmet melyik ad múltnak, jelennek és ködpárás jövőnek? Míg az élet az ismeretlent fürkészve menekül, és magas tornyokat épít álomból, reményből, hogy az elérhetőnek tűnő boldog öröklét kanyargós útját megpillantsa, addig a halál, sokféle jelmezt öltve, az öreg tölgyfa alatt nyugodtan vár. Nemes igyekezetünk – vér és veríték –  eredményeként a csúcsról csak egy végtelen sík tárul elénk. Mi magunk vagyunk a sík, és bennünk a lét a határ. Mi vagyunk az út, melynek kacskaringós vonalát a síkba rajzoljuk lét és nemlét közé. Sokáig azt hisszük, hogy a halhatatlanság elérhető, és ez lehet életünk végső célja, pedig csak halandóságunkat bizonyítja.
    Az út az egyetlen forma, amit emberként kiérdemelhetünk, és az egyetlen lehetőség, hogy önmagunkat színről színre láthassuk. Nincs mélyebb önvizsgálat, mint önmagunk mellett, a csillogva csábító világban haladva figyelni lelkünk változását. Milyen megnyugtató lenne, ha már életünk delén szépen számba vehetnénk fontos dolgainkat, és ha már ott, felfelé igyekezve az úton, vissza-visszapillantanánk a csodálatos völgyre, melyet magunk mögött hagytunk.
    Aztán mégsem így történik. Az írásokban nem így áll. Csak lefelé ereszkedve a csúcsról, megfáradtan szembesülünk azzal, hogy honnan indultunk, és mit hagytunk hátra az elérhetőnek tűnő elérhetetlen okán. Valami hiba csúszhatott a teremtésbe vagy emberi mértékrendünkbe, hogy felfelé kapaszkodva csak a csúcsot, a jeges szirten a kietlen célt látjuk, és mindaz, mi létünk lényege, az út és annak minden szépsége, az okkersárga, őszbe hajló lankák, az út porában az égetett umbra, a dohányszínű erdők és a viaszosan csillogó alkonyatban a meleg fény, mind ködbe vész. A határtalant keresve előttünk kifehéredik, eltűnik minden pasztellszín.
    Megkésve, egy magányos tücsök még muzsikál. Halkan zeng, a tremolo fegyelemre int. Későre jár. Eloltom a lámpát, és behúzom magam után a veranda ajtaját. Kora ősz van, esteledik és én azt hittem, ez a halál.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás

Nyitókép: pixabay.com