A mohácsi tragédia irodalmát olvasva felettébb izgalmas történeti munkára bukkantam a rövid életű, 1886 és 1887 esztendők során megjelent Zentai Hírlapban: jeles történetírónk, dr. Dudás Gyula Szerémi György emlékiratainak forrásai című négyrészes tanulmányában azt próbálta meg kideríteni, hogy elődje tanúja volt-e a tragikus mohácsi pusztulásnak, II. Lajos király halálának, vagy csak a szájhagyományokra és a kortársak följegyzései alapján írta meg az évszázadokon át kéziratban lappangó Epistola de perdicione regni Hungarorum című munkáját, mely magyarul először Szerémi György II. Lajos és János királyok káplánja emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543 címen csak 1857-ben az Akadémia kiadónál, Wenzel Gusztáv gondozásában jelent meg. Dr. Dudás Gyula doktori értekezésének volt témája délvidéki elődje pályájának, történetírói munkásságának értékelése, s hogy sikeres volt a munkája, bizonyítja 1896-ban Budapesten a Rudnyánszky kiadónál megjelent Szerémi György emlékirata című könyve. A Zentai Hírlapban 1887-ben közölt írása minden bizonnyal az elmélyült történeti forráskutatást végző tudós munkájának egy stádiumáról árulkodik, és mint ilyen, délvidéki történetírásunk fontos dokumentuma.
Szerémi György 1490 körül született Szerém vármegye Kamanc városában, ahol édesapja Corvin János herceg szolgálatában állott. Iskoláit Gyulán végezte el, pappá szentelését követően előbb Perényi Ferenc váradi püspök káplánjaként szolgált, 1520-ban azonban már Budán volt a királyi udvarban, 1521-ben pedig Báthory Endre, a naszádosok kapitánya magával vitte az Al-Dunára. 1523–1526-ban aradi kanonok volt, de a mohácsi csata idején II. Lajos udvari káplánjaként már ismét a királyi udvarnál szolgált. A vesztes mohácsi csata után Kassára menekült, onnan a tokaji országgyűlésre ment, ahol Szapolyai János káplánjaként tevékenykedett. Magyarország romlásáról szóló emlékiratát Verancsics Antal biztatására 1545 és 1547 között Epistola de perditione Regni Hungarorum címmel írta meg. 1548-ban a bécsi egyetemre iratkozott be, valamikor az ezt követő években halt meg.
Dudás Gyula Szerémi György emlékiratainak forrásai című négyrészes tanulmánya a Zentai Hírlap 1887. január 2-a és január 23-a közötti számaiban jelent meg. Történetírónk forrásértelmezése szerint Szerémi György pályája elején előszeretettel foglalkozott a Hunyadiak korával, s leírásaiban határozottan felismerhető az élő legendák, a szájhagyományok jelenléte, történetírónk szerint az események leírásakor „a szerző mások elbeszélései után indult”. Így volt ez a török hadjáratok leírásakor is, hiszen a történtekről szülőföldjén, a Szerémségben is számos információt nyerhetett, a családi emlékezet is őrizte a balkáni nagyvárosok bevételéről, a törökök előnyomulásáról, az oszmánok hódító terveiről szóló híreket, eseményeket. Nem történhetett ez másként a Dózsa-féle parasztlázadás leírásakor sem, 1514-ben Szerémi már Perényi Ferenc nagyváradi püspöknél volt káplán, s naponta hallhatta az események résztvevőinek beszámolóit. Évekkel később foglalta írásba az 1526-ban lejátszódó mohácsi magyar–török háború történetét is, dr. Dudás Gyula azonban kételyei nyomán megkérdezte: „A mohácsi vészre vonatkozó feljegyzésekre nézve – hogy azok hitelével is tisztában lehessünk – elsősorban az veendő figyelembe, vajon Szerémi e közlése személyes tapasztalat, avagy szóhallomáson alapszik-e?” Forráselemzése során arra a következtetésre jutott, hogy „Szeréminek II. Lajos király halálára vonatkozó elbeszélése nem mint hiteles és megbízható adat, hanem mint ama kort – melyben a szerző élt és írt – jellemző adalék érdemli ki figyelmünket. Tudomást szerzünk abból egyszersmind azon kornak felfogása és észjárása felől is, szóval amaz elbeszélés, mint a kort jellemző adalék tekintendő.” Dr. Dudás Gyula szerint „Szeréminek II. Lajos király halálára vonatkozó elbeszélése nem mint hiteles és megbízható adat, hanem mint ama kort – melyben a szerző élt és írt – jellemző adalék érdemli ki figyelmünket. Tudomást szerzünk abból egyszersmind azon kornak felfogása és észjárása felől is, szóval amaz elbeszélés mint a kort jellemző adalék tekintendő.”
Más a helyzet a Zápolya János koráról szóló leírásai esetében – Szerémi György ezekben a közvetlen tapasztalatait vetette papírra. Kései méltatója szerint János király utazásai és táborozásaira vonatkozó jegyzetei a legbecsesebbek. Midőn Ferdinánd 1527 júliusában a magyar királyt Buda elhagyására kényszerítette, Szerémi maga is a király táborával ment a felső-tiszai részek felé. „Autopsián alapuló adatai ezen táborozásra vonatkozólag egyik legbecsesebb részét képezik művének” – írta kései méltatója. Szerémi György történeti munkája az 1542–1543. évi események leírásával végződik, emlékiratának zársoraiból látható, művét tovább nem is folytatta.
Zápolya kora az, amelynek eseményeiről immár résztvevőként Szerémi leghitelesebb adatokat szerezhetett. „Azon időköz alatt azonban, míg az események szemlélője és úgyszólván részese volt, kútforrásait nem egyedül saját tapasztalataiból, hanem másoktól nyert értesítésekből is merítette.” Ezek ismeretében dr. Dudás Gyula úgy vélte, a Szerémi által használt forrásokra vonatkozólag időszakokat nem állíthatunk fel, nem lehet határozottan állítani, hogy „a királyi udvarhoz történt szolgálatba állása előtt kizárólag csak hallomás, avagy az udvarnál töltött ideje alatt csupán csak személyes tapasztalat után írta jegyzeteit. Sőt ellenkezőleg, minden jel arra mutat, hogy különböző kútforrásokat nem időszakonként külön, hanem többnyire egyszerre is igénybe vette. (Kiemelés M. F.) Mert bajos lenne feltennünk, hogy pl. ifjú korában, midőn szülőhelyén és tanulási helyem a régebbi időkre vonatkozó szóhagyományból merítette értesüléseit, hogy ugyanakkor saját korának egyes eseményeiről maga is nem nyert volna közvetlen tudomást, mint utóbb az illető helyett fel nem jegyzett volna. Éppen úgy bizonyos az is, hogy akkor, midőn a király kíséretében utazva, autoptikus adatait gyűjté, ugyanekkor egyes tényekre nézve, melyek előbb avagy egyidejűleg az országban történtek, másoktól is vett értesüléseket. Már hogy csak egy példát említsünk, saját maga feljegyzé – és ez ritkaság Szerémitől –, hogy felvidéki bolyongása közben miként értesült egy helyütt egy plébánostól II. Lajos király halálának körülményeiről, amelyet nem is késett művébe egész terjedelmében felvenni.” Utazásai közben, valamint a királyi udvarnál előkelő egyénekkel érintkezvén, ezektől bizonyára szintén nem egy tárgyban nyert szóbeli értesülést.
Alapos elemzése során dr. Dudás Gyula megállapította: szerzőnk az adatait és történeteit egyaránt szerezte saját tapasztalatból és mások elbeszélései nyomán, így nem lehet állítani azt, hogy időszakonként, avagy helyzetének változásával más és más forrásra lett volna utalva. Kétségtelen, hogy az udvar szolgálatába lépése előtt inkább a hallomás, azután pedig inkább a személyes tapasztalat képezte elbeszélésének alapját és forrását, de nem kevésbé bizonyos az is, hogy életének e két szakában e forrásokat kölcsönösen felváltva is használhatta, és azokból valóban merített is. Így vált magyarságunk jeles történeti dolgozatává Szerémi György II. Lajos és János királyok káplánja emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543 című munkája.
Nyitókép: A mohácsi csata – Than Mór festménye (OSZK gyűjteménye)
