Játszótéri muzsika

Veronka néni óvónő volt negyven évig. Mindenki ismeri és szereti. Alig tavaszodik, kiül a padra, néhány perc múlva körbefogják, ő meg mosolyogva hallgatja a beszámolókat, és nézi a játszadozó gyerekeket. 
Itt kezdődött az ő pályafutása, mosolyodott el, ahogy visszaemlékezett arra a régi napra. Izgatottan ment az érettségire, matrózblúzát már kicsit szűknek érezte, a lakkcipő is égette a lábát.  Megállt a téren,  aztán egy pillanatra ráült az egyik hintára, féloldalasan. Jött egy csivitelő kis csoport, a kislányokon színes szoknya, és szétgurultak a téren, mint vidám kis üveggolyók. Jó lenne velük lenni, gondolta akkor. A toronyóra felet kongatott, majdnem futva esett be a gimnázium ajtaján. Jól sikerült az érettségi, négyesre mindenből, elégedett volt. Egy évet dolgozott mint dajka. Aztán felvették az óvónőképzőbe, szép évek voltak azok. Persze visszajött a városba, itt kapott állást, reggelente alig várta, hogy beérjen az óvodába. Micsoda izgalom volt, amikor a régi épületet lebontották és helyébe csoda szép újat építettek. Addig szétosztották a csoportokat a két másik intézménybe, volt, hogy négy-öt kicsit is kísért, akiknek a szülei korán mentek dolgozni, előtte beadták hozzájuk. Amikor felavatták az új épületet, a szülők is megcsodálták a kicsi asztalokat az ebédlőben, a rengeteg játékot, a gyerekek méretéhez igazodó szekrénykéket. Jól érezte magát a Pipacsban, a színe miatt ez lett a nem hivatalos neve az épületnek, és hetekig nem tudtak vele betelni. Az udvaron voltak kerti bútorok, homokozó, de a közeli térre kisebb csoportokban később is kijártak. Szerették az ormótlan hajóhintát, a kicsit féloldalara billent kopott mászókát, a festékét vesztett padokat. Olyan gyorsan teltek az évek! Az anyák napi ünnepségek mindig meghatották, és utána a ballagás, ahogy szépen felöltözve masíroztak helyiségről helyiségre a nagycsoportot befejezők. Még a leghuncutabb kisfiú szeme is párás volt egy kicsit, de persze be nem vallották volna. 
– Szeretlek ám, Verocska néni – súgták, és neki ilyenkor megtelt örömmel a szíve. 
Örömmel vigyázott esténként vagy hétvégenként a gyerekekre. A szülők nyugodtan rábízhatták a gyerkőcöket, ha színházba mentek vagy elutaztak egy kis pihenésre, s nem volt a közelben nagyszülő. Érdekes, hogy őt sose idegesítették az „aprószentek”. Valahogy ráérzett, melyikkel hogy kell bánni. Ahogy közeledett a nyugdíj ideje, és kérdezgették, mit fog csinálni, csak elmosolyodott:
 – Biztos nem fogok unatkozni – mondogatta. Két éve, júniusban megkapta a városi kitüntetést, rengeteg virágot, egy albumot, fényképekkel és rajzokkal telit, ennek örült a legjobban. 
Másnap kiment a parkba, a játszótér gyönyörű lett, pályázaton nyerték. 
A szélső hinta helyén lovacska állt, egyszer kora reggel ráült, óvatosan, kicsit féloldalasan. A toronyóra felet ütött, és látta magát, ahogy rohan a gimnázium felé. A kertes családi házak mellett felépült egy lakótelep, fiatal családok költöztek be, és szerencsére egyre több gyerek jött le a térre. Hamar megszokták, hogy Vera néni majdnem mindig ott van, nagy, kopott bőrtáskájában cukorka, zsebkendő, kis üveg víz. Hozzá lehetett rohanni, ha valamelyik fiú bevadult, és szórni kezdte a homokot, ha kilyukadt a pöttyös labda, ha nem tudtak megegyezni, ki üljön fel a mérleghintára. 
Ő megtörölte a könnyes arcocskát, sorba állította a fiúkat, megkereste az elveszett kislapátot. 
Néha odament a mobilozó szülőkhöz, és mondott nekik valamit, közben mosolygott, kék szeme ugyanúgy csillogott, mint régen. 
A nyári szünetben apró mézes süteményeket sütött, színes papírba csomagolta mindegyiket, úgy vitte ki a térre július 9-én. Névnapja volt, így szerette volna ünnepelni, a gyerekekkel.  
Verőfényes nap volt, egy felhő se bóklászott az égen, és nagyon sokan álltak a padok körül, a hinták mögött. Ahogy megpillantották, elcsitult a zaj, majd felhangzott a Madárka, madárka, és szállt az ég felé a kicsik cincogó, a férfiak mély, a mutáló kamaszok kicsit megbicsakló, s az énekkarosok gyönyörűen iskolázott hangja.
– Mindent köszönünk, Verocska néni – mondta egy magas, szakállas férfi, de ő csak azt a kisfiút látta a könnyein keresztül, aki annak idején a markában szorongatott virágot búcsúzáskor a kezébe nyomta.