2024. május 26., vasárnap

Akit a Szűz Mária a kötényére vett

Illés Sándor író vallomása életéről – (Temerin, 1914. február 12. – Budapest, 2009. július 8.)

3. rész

Zselléreknek számítottak?
– Zsellérek, igen, semmi vagyonuk nem volt, nagyon szegényesen éltek. Ehhez az élethez igazodott a temerini viselet is. A Jászsággal – Jászboldogasszony és Jászapáti falvakkal – való kötődés a népviseletekben, a néphagyományokban nem maradt fenn, az évszázad során a helyi szokásrend öröklődött nemzedékről nemzedékre. A Jászságból érkezők is átvették az őslakosok, a régi temeriniek viseletét. A férfiak öltözködését a fehér ing jellemezte, nyakkendő nélkül, a fején egészen kis karimájú kalap, a teteje benyomva, egyszerű fekete ruha, a lábukon csizma. A nők bársony- meg plüss-szerű nehéz ruhákba öltöztek, hosszú szoknyájukon lent, a térd és boka között két ujjnyi széles hímzés volt. A lányok sok-sok rózsával fedett blúzt viseltek, világos színűt, színes szalag volt a hajukban. Szalagot csak a lányok viselhettek, az asszonyok már nem, azok csak fityulát, mert Temerinben fityula volt a viselet, az idősebbek pedig kendőt kötöttek a fejükre… És a papucs! Temerinben mindenki papucsban járt. Tudtak táncolni, mulatozni, ugrálni, nem esett le a lábukról a papucs, ez csodálatos dolog volt. A temerini papucs országos hírnévnek örvendett. 

A kubikusokat említette. A szakirodalomban olvasható, hogy a temerini kubikusok még dél-szerbiai városokba és falvakba is lejártak dolgozni. Kragujevacot, de Újbelgrádot is temerini kubikusok építették.
– Valóban, a temerini kubikusoknak országos hírük volt. Jól szervezett kubikus csapatok voltak ezek, 3–5 talicskás tartozott egy csapathoz, és külön vezetőjük volt. Így, szervezetten kaptak munkát az újvidéki, a zimonyi és az újbelgrádi építkezéseknél is, ahol nagyon sok talicskára volt szükség. A Duna szabályozásánál rengeteg kubikus kellett, ezek mind temeriniek voltak, akik nagyon értettek a földmunkához. A Tisza-szabályozáshoz is kellettek a kubikusok, de sem Moholon, sem Adán nem voltak a temerinihez hasonló, szervezett kubikusdinasztiák. Temerinben a jó kubikos család, az bizony kitüntető cím volt, tekintélye volt a közösségben.

Sándor bácsi, a régi irodalomban, szakirodalomban úgy szerepel, hogy a piac az mindig társadalmi esemény volt, találkozási lehetőséget jelentett a falu, a szomszédos falvak lakóival. Herceg János írásaiban nagyon kedvesen emlékezett vissza a régi piaci életre, főleg ott Zombor környékén, ahol magyarok, szerbek, svábok, bunyevácok, sokácok találkoztak. Ilyesmire emlékszik-e? Temerinben volt-e hagyománya a piacnak?
– Igen, Temerinben ünnep volt a piac, csütörtökön a tanyán élők – akkoriban több mint 300 tanya volt a környéken – mind bejöttek a városba, de megjelentek a szomszédos Járek lakói is, hozták az áruikat. Akkoriban a templomtól a postáig húzódott a piac, de a szomszéd és a keresztutcák is tele voltak árusokkal, mindenütt nyüzsgött a nép. Itt lehetett találkozni azzal, akivel közös ügye volt az embernek, meg lehetett beszélni az aktuális eseményeket. A mi családunk sem mulasztotta volna el a piacot, anyám fodros ruhában, kendőbe burkolózva készült az utazásra, apám fehér inget vett magára, kalapot tett a fejére, befogták a lovat, és a tanyánkról bejöttek a városba. A kocsival megálltak a nagyanyám udvarán, kifogták a lovat, abrakot vetettek eléje, és gyalog mentek a piacra. Közben elmentek a templomba is. Dél felé jöttek vissza, akkorra a mama megfőzött és megebédeltek, majd kocsira ültek és visszamentek a tanyára, kettőre-fél háromra értek ki. Számukra igazi ünnep volt a csütörtök.

És persze a környező kocsmákban is zajlott az élet?!
– A környező kocsmák ilyenkor hangosak, lármásak voltak. Volt, aki estig sem ment haza, ott iszogatott, kuglizott, harmonikaszó vagy cigánytambura mellett danázott, kártyázott. Tambura volt a kocsmában, de Temerinben a cigányzenének nem volt hagyománya. Alkalmanként jött valahonnan vidékről egy-egy cigány társaság, de sohasem tudtak gyökeret verni. Ezekben a „zenekarokban” volt legalább három tamburás, harmonikás és trombitás. A tambura, az délszláv örökség, a rézfúvósok pedig a környező sváb hagyományokhoz kötődtek. A környéken Temerinben volt a legtöbb kocsma, minden sarkon volt belőlük egy. A helyi hagyomány legalább harmincat tartott számon, közöttük a Csillag kocsma volt a leghíresebb. A Szötyi a szegény emberek kocsmája volt, ott táncmulatságokat rendeztek a Kalmárok, a Kalmár András és a Kalmár Pista. Mellettük ott volt a Csikós Feri, a Pető Lajos kocsmája meg a Vida Pista Amerikája. Igazán kedvelt volt a Pörge csárda. És következett az apró kis kocsmák beláthatatlan sora, minden sarkon volt belőlük egy. Nem voltak nevezetesek, de jó italuk volt, Szerémségből hozták a bort, a jó hegyi rizlinget. Ez volt a csalogató… Pálinkát mindenki főzött odahaza, a környéken rengeteg eperfa volt. Eper- meg gyümölcspálinka akkoriban minden háznál volt.

Az iskolás évek
(1920–1934)

„A nagyapa egy könyvvel ajándékozott meg. A századfordulón kiadott olvasókönyvet addig a fiókjában őrizte. Olvasgasd! – mondta, amikor letette az én akkori cirill betűs tankönyvem mellé. Gyenge fény pislákolt az asztalon, az első világháborút követő nyomorúságos esztendőkben mécsessel világítottunk. Olvasni kezdtem a gyenge fényben, s addig ismeretlen, új világ tárult fel előttem. Toldiról, Kinizsi Pálról, Mátyás királyról, dicső múltról nekem akkor sejtelmem sem volt. Márkó királyfiról tanultam, aki Sárác paripáján vágtatott, és vörösbort ivott, meg Obilics Milosról, aki hasba szúrta a török szultánt, s olyan hősökről, mint Gavrilo Princip, a szarajevói merénylő. Hallotta valaha is a délvidéki iskolákban valaki Széchenyi vagy Deák nevét? Arad is csak homályba vesző legenda volt a számunkra, valami, ami összeszorította a torkunkat. […] A múltról való tudatos hallgatás az etnikai elnyomás legerősebb fegyvere, próbára teszi a kisebbséget, ugyan meddig bírja erővel a rázúduló viszontagságokat egy nép, ha nem ismeri eléggé eredetét, ahonnan érkezett, s amelyik nem képes belekapaszkodni a múltjába, mert ezáltal gyökértelen.” (Illés Sándor: A mécses; Imádság és vallomás. 1999. 19.)

Sándor bácsi, mikor kezdett iskolába járni?
– 1920-ban íratott a mama az első osztályba, akkor költöztünk haza a tanyáról. Az első osztályt a Pogácsa tanító tanította, a másodikat Hacsek Jenő, harmadikat Kovács Antal, a költő, aki a Szív húrjai címen kedves kis verseskötetet is megjelentetett. A negyediket Tóth tanító, az ötödiket meg a hatodikat a Kiss Mihály tanította. Temerinben akkoriban két iskola volt, az „öreg iskola”, de mellette működött egy új iskola is. Én a templommal szemben lévő öreg iskolába jártam. A lányok akkor még a zárdába jártak, amely szigorúan el volt különítve a mi iskolánktól. Ezek a kedves tanítóim egy szót sem tudtak szerbül, elképzelhető, mekkora tragédia volt, amikor 1920 őszén oda tettek egy szerb igazgatót, aki egy szót sem tudott magyarul. Osztályról osztályra járt, mindenütt tartott egy rövid beszédet, amiből viszont mi nem értettünk semmit.
Közülünk senki sem tudott szerbül. Volt egy-két kötelező vers Kraljević Markóról meg a szerb történelmi hősökről, amit meg kellett tanulni, és az ünnepségeken el kellett szavalni. A himnuszt meg teli torokból kellett énekelni. Volt szerb olvasókönyvünk, de ritkán lapoztuk föl. Az iskolai rendezvényeken először kólót játszott a zenekar, de egy idő után átcsapott csárdásba. Egy ideig lehetett magyarul beszélni a községházán is, de a marseilles-i merénylet után ezt megtiltották, mindenütt megjelentek „Govori državnim jezikom!” feliratú táblák. 
Attól kezdve a községházán is csak szerbül lehetett megszólalni, mert szerb volt a jegyző, és szerbek voltak a tisztviselők is. Szerb volt a rendőri vezetés is. Temerinben egyre több lett a szerb hivatalnok. A vasútállomástól a Járek felé vezető út mellett volt egy beépítetlen terület, azt parcellázták ki a szerb betelepülőknek, a dobrovoljacoknak. Így történt, hogy a 1930-as években Temerinben a piaci napokon az utcán már csak szerb szót lehetett hallani. A magyarok nem kiabáltak egymásnak, csöndesen beszélgettek vagy egyszerűen hallgattak, miközben a szerbek átkiabáltak a túloldalra. 

Jó diák, jó tanuló volt?
– Kezdetben jó diák voltam, egészen a negyedik osztályig. Negyedik év végén kisérettségit kellett tenni. A kisérettségin a tanítóink fölmérték a tudásunk szintjét, kifaggattak bennünket az elmúlt évek anyagából, áttekintették, hogy mi maradt meg bennünk az addig tanultakból, és csak megfelelő tudásszinttel léphettünk felsőbb osztályba. A negyedik osztályt én azonban már Verbászon végeztem. Ennek egyszerű oka volt: meg akartam tanulni németül. Verbászon egy németnél, Schneider Henriknél laktam, aki csak az anyanyelvén beszélt velem. Az iskola ugyan ott is szerb volt, de a városban többségben voltak a németek, ezért a nyelvtanulásra különös hangsúlyt fektettek.
Én ott olyan jó tanuló voltam, hogy fölmentettek a kisérettségi alól, amire én nagyon büszke voltam. Ezt a német házigazdámnak köszönhettem, aki minden reggel korán, már hat órakor fölkeltett és rám parancsolt, tessék tanulni! Én pedig kinyitottam az udvarra néző ablakot, mélyen beszívtam a friss levegőt, és elolvastam mindent, ami arra a napra kötelező volt. Ilyen friss tudással mentem az iskolába, ezért tudtam mindenkinél többet. Akkoriban nagyon szerettem rajzolni, karikaturistának készültem, és ezt olyannyira tökéletesítettem, hogy két vonással le tudtam rajzolni egy jellegzetes arcot, a tanító vagy az osztálytársam arcát. Később azonban ezt valamiért abbahagytam.

Az iskolában a magyar történelemből, klasszikus magyar irodalomból tanultak valamit? Volt-e szó Petőfi Sándor vagy Arany János költészetéről?
– Sem a magyar történelemről, sem a magyar irodalomról nem tanultunk semmit, egy árva szót sem. Bár Zentán is meg Szabadkán is volt magyar gimnázium, én az elemi iskola négy osztálya után mégis az újvidéki nyolcosztályos gimnáziumba jártam. Ez semmilyen hátrányt nem jelentett, mert mindenütt egyforma tanterv alapján oktattak. Magyarul egy szó nem hangzott el a katedrán, egyetlen szót sem tanultunk az anyanyelvünkön. Se magyar irodalmat, se magyar történelmet. Petőfi Sándor és Arany János könyveihez én Temerinben a Katolikus Olvasókör könyvtárában jutottam hozzá. Ott olvastam Jókai, Mikszáth és Gárdonyi könyveit is. Ezeket én becsülettel mind kiolvastam, ismertem a verseiket, az elbeszéléseiket, de irodalomtörténeti ismereteim nem voltak.  

Hadd idézzem a Búcsúzik a kapitány című könyvének egy részletét:
„Falusi iskola. A táblán görcsös cirill betűk. Ez kíséri végig ifjúságomat. Cirill betűs regények. Otthon csak a Himnuszt tanultam meg a nagyapámtól. Azután szerb gimnázium, majd az első magyar költemény íze. Olvasni csak titokban lehetett magyarul. Lopva leírt magyar szavak, nevek. Mi az, hogy szólni mertem?! Írni! Lelkesedni! Megszüntették az állásomat, hallgatásra ítéltek, a nevem sehol sem jelenhetett meg. Még a betegbiztosító nyilvántartásából is töröltek.” (Magyar élet; In: Búcsúzik a kapitány, 2006. 75–76.)
– Később egyszerre olvastam Kassák Lajos és Erdélyi József könyveit. Ma sem értem igazán, miért ezek a könyvek jutottak el akkoriban Jugoszláviába. Arra gondolok, ők szocialista-kommunista írók voltak, távol minden nemzeti érzéstől, nem kellett attól félni, hogy Somogyváry Gyula regényei vagy Szabó Dezső Az elsodort faluja nyomán „megfertőzik” a magyar lelkeket. Magyar lapokat, folyóiratokat nem kaptuk, nem volt irodalmi útmutatónk, tájékoztatónk. Egyedül az Új Időkre emlékszem. Herczeg Ferenc lapját még Verbászon olvastam, Schneiderné járatta, és én, ha csak tehettem, kicsempésztem a szobájukból. Az utolsó betűig elolvastam. Később, amikor Budapesten megismerkedtem Herczeggel, írtam is az Új Időknek, több novellám is megjelent a lapjában. Az 1978-ban megjelent A fecskék délre szállnak című kötetemben több, az Új Időkben megjelent elbeszélésemet is egybegyűjtöttem, közülük számomra a legkedvesebb a Lakodalom című novellám.

Odahaza a Bácskában az asszonyok még ma is cserélgetik egymás között az Új Időket. Óbecsén, az Alsóvároson már ronggyá van olvasva a kötet, már madzaggal, spárgával van átkötve, és még mindig viszik egymásnak, adogatják az Új Időket. Én dolgoztam a szabadkai könyvtár antikváriumában is. És ha behozták a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időket, rendre megvásároltam azokat a számokat, köteteket, és ma is őrzöm a könyvtáramban. Odahaza van Óbecsén, anyámék szekrényében őrzöm. 

Mi maradt meg az emlékezetében a gimnáziumi évekből?
– 1926-ban kerültem Újvidékre, ahol hét évet töltöttem a gimnáziumban. Az újvidéki Kralj Aleksandar gimnázium volt az egyik legjobb középiskola az országban, méltó volt a szerb Athén hagyományaihoz. Sokat köszönhetek a szerb nyelv és irodalom tanáromnak, egyben az iskola igazgatójának, Balubdžić Mirkónak, aki valahogyan megtudta, hogy diákként már írogattam, egyebek mellett Dučićot is fordítgattam. Egyszer a folyosón a vállamra tette a kezét, és betaszított a tanári melletti, korábban mindig zárt terembe. Döbbenten néztem körül, a szoba tele volt magyar könyvvel. Ide zárták el a korábbi, újvidéki magyar gimnázium teljes könyvtárát. Egy hatalmas magyar könyvgyűjtemény közepén álltam. A tanárom csöndesen azt mondta: te ide bármikor bejöhetsz! Csak kérjed az iskolaszolga, Trigo bácsi segítségét, nála van a kulcs, ő majd beenged. Attól kezdve nekem szabad bejárásom volt az egykori magyar gimnázium elrejtett könyvtárába. Minden alkalommal 8–10 könyvvel a hónom alatt távoztam a könyvtárból, elvittem őket haza, Temerinbe, s elolvastam én is, de elolvasta azokat a családom minden tagja. Utána visszavittem Újvidékre, és újakra cseréltem őket. Így láttam el magyar könyvekkel a mamát, de még az ismerősöket is. A kisebbségi helyzetben az önképzés az egyetlen járható út, minden őt foglalkoztató kérdésnek az ember maga jár utána.

Mindig élénk volt a történelem, a művészetek, az irodalom iránti érdeklődése?
Igen. Gyerekkoromban imádtam a római kori történeteket, mindig azokat a könyveket bújtam ahol történelemre találtam, ahol valamilyen nyoma maradt a régi világnak. Viszont a magyarok történetéről, a honfoglalásról, a Rákóczi-szabadságharcról vagy az 1848-as forradalomról sajnos nem olvashattam semmit. Még Benedek Elek könyvei sem jutottak el hozzám. Viszont Verne Gyula könyvei közül mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. Ő legalább fölcsigázta az ember fantáziáját. De szerettem Zilahi Lajos munkáit is. Valójában elolvastunk mindent, ami Magyarországról eljutott hozzánk.

Ifjú korában Önt is megcsapta a baloldaliság szele?
– A marxizmus tanai az akkori Szerbiában a fiatalok jelentős részét foglalkoztatták, mindenütt voltak olyan titkos körök vagy klubok, ahol erről beszélgettek az emberek. Jugoszláviában az 1929-es királyi diktatúráig legálisan működött a kommunista párt, bárki találkozhatott a baloldali tanokkal. Igaz, ismerősömet, a szerencsétlen Hausmann gyereket két évre ítélték, mert Zágrábból kommunista röplapokat hozott haza, elkapták és ezért elítélték, de a mitrovicai fegyházban tovább mélyíthette marxista ismereteit. Ott fordították akkoriban a kommunista kiáltványt és a Marx Károly Tőkéjét is. 
Egyébként a 1917-es orosz forradalmat követően nagyon sok orosz emigráns jött a királyi Jugoszláviába. Nekem Újvidéken több tanárom is volt, aki kommunista elveket vallott, Verbászon az osztályfőnököm is – aki egyben a matematikát is tanította – ilyen orosz emigráns volt. Helyzetükből eredően ezek nagyon korrupt emberek voltak. Nekem nem ment a matematika, mire ő azt mondta, van neki egy barátja, egy másik orosz emigráns, aki olcsón ad matematikaórákat. Egy malomba vezetett, ahol a barátja munkás volt, tőle kellett órákat vennem. Rengeteg dináromba került, de néhány óra után kijavították a rossz jegyemet.

(Folytatjuk) 

Mák Ferenc archívum

Mák Ferenc archívum

Nyitókép: Mák Ferenc archívum