Néhány évvel ezelőttig a kanizsai Slajher Tamás még sikeres kötöttfogású birkózó volt, a Potisje és a szerb, valamint a magyar válogatott színeiben versenyzett. Mára a szőnyeget focipályára cserélte, és kiváló góllövővé vált: az elmúlt idényben 27 találattal ő lett a Tisza Menti Liga gólkirálya.
Mivel édesapja, Slajher László, a Potisje sikeres birkózója, válogatott és Jugoszlávia egykori országos bajnoka volt, szinte természetes és magától értetődő volt, hogy Tamás folytatja a családi hagyományt. Hatévesen kezdett birkózni, ám három év után abbahagyta, majd tizenöt éves korában tért vissza a szőnyegre.
– Közben fociztam a kanizsai Potisje csapatában is. A sportolás a vérünkben van, és a birkózóedzések és -versenyek mellett a kispályás focit sem hagytam abba. Nagyon szerettem strandröplabdázni is a barátokkal a strandon, mindig vonzottak a labdás sportok, de akkoriban a birkózás került előtérbe – mesélte Tamás.
A 82 és a 87 kilogrammos súlycsoportban hazai és nemzetközi szinten is sikereket ért el. Megnyerte a szerb felnőtt országos bajnokságot, a Mediterrán Játékokon pedig egy arany- és egy bronzérmet szerzett.
– Körülbelül hét-nyolc évig voltam válogatottkeret-tag, végigcsináltam minden felkészülést, de sok sérülés és műtét hátráltatott. Talán ezért nem tudtam igazán kiugró nemzetközi eredményeket elérni. Egy ideig Magyarországon is birkóztam, ott is válogatott lettem, de amikor vissza akartam térni, és újra Szerbiát képviselni, a szabályok ezt nem engedték. Akkor huszonhét éves voltam, tapasztalt és érett birkózó, de úgy alakult, hogy abba kellett hagynom. Amit a birkózásban megtanultam, ma is hasznosítom az életben és a munkámban, nem bánom, hogy lezártam azt a korszakot. Még válogatottként, az edzések közti szünetekben a focizó barátaim kérdezték, hogy nincs-e kedvem nagypályán is játszani. Fizikailag készen álltam, így amikor időm engedte, elmentem focizni a podlokányi Hajduk csapatába, ahol több kanizsai és ilonafalui is játszott. Vasárnap délutánonként nem otthon pihentünk, hanem fociztunk. Mivel Podlokány egy kis falu, szükségük volt játékosokra – mesélte Slajher.
A Podlokány csapatában is szorgalmasan termelte a gólokat. Mint mondja, nem technikás játékos, és nincs mély focis múltja, viszont erős, kiváló az állóképessége, és mindig van benne akarás és küzdőszellem.
– Csatárként játszom, és ha lehetőségem adódik, nem félek lőni. Az, hogy fizikailag jobb állapotban vagyok az ellenfeleknél, előnyt jelent – mondja Slajher, aki külföldön is játszott két évig, mielőtt visszatért a Potisje csapatába.
Miután a podlokányi Hajduk feloszlott, és kilépett a bajnokságból, az ott játszó kanizsai és ilonafalui játékosok mind a Potisjébe igazoltak.
– Nem terveztem, hogy újra focizom, de a barátok meggyőztek, hogy térjek vissza, mert szükségük van egy csatárra. A visszatérés jól sikerült, sorra jöttek a gólok, meccsről meccsre. A legfontosabb, hogy a Potisje most igazán jó csapatot rakott össze. Dalibor Crkvenjakov elnök és Miroslav Onjin edző összetartják a csapatot, mindenre odafigyelnek. Bár amatőrök vagyunk, a klubhoz való hozzáállásunk profi. Jó edzéseink voltak, a szezon pedig jól sikerült, a negyedik helyen zártunk. Harmincegy éves vagyok, amíg érzem magamban az erőt, játszani fogok. A motiváció megvan, aztán majd meglátjuk, meddig tart. Az elmúlt szezonban a moholi Bácska volt a legerősebb csapat, megérdemelten lett első. A Potisje az oroszlámosi Slavijával és a Horgossal az élmezőnyben van, és jövőre mindent megteszünk, hogy megnyerjük a bajnokságot, és feljussunk a Szabadkai Körzeti Ligába. Összeállt a csapat, jól működünk együtt, mint egy nagy család, és hiszek a sikerben – fogalmazott Slajher Tamás.
Nyitókép: Slajher Tamás (Fotó: M. Mitrović felvétele)
