2024. május 21., kedd

Óbecse gyásza

Elköszönő sorok Rokay Zoltán plébánostól

Egy érzés van csak, mely halhatatlan:
Részvevő, jótékony szeretet!
(Szulik József: A jótékony szeretet)

Napilapunk, a Magyar Szó is hírül adta: 2024. április 6-án, életének 77. évében, Szabadkán megtért Teremtőjéhez Rokay Zoltán címzetes apát, a Szabadkai Egyházmegye papja, „teológus, filozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának emeritus dékánja, a 2. számú keresztény bölcseleti tanszék kiérdemesült vezető egyetemi tanára”. Papi-tudósi pályája során a teológia terén számos tudományos munkát jelentetett meg, ami viszont nekünk, bácskaiaknak pótolhatatlan érték: Rokay Zoltán délvidéki magyar közösségének hűséges szolgálatát rendre könyvekkel, történeti munkákkal is dokumentálta. Óbecsei plébánosként Ő adta a kezembe először a város jeles íróinak – köztük Szulik Józsefnek – régi, XIX. századi könyveit. 
Most távozó plébánosunkat 1973-ban Szabadkán szentelték pappá, pályája elején, 1982-től tizenöt évig volt az óbecsei, belvárosi Nagyboldogasszony-templom plébánosa. Tisza-parti évei során jelentősen hozzájárult a vidék irodalmi és történeti múltjának föltárásához. Szulik József összegyűjtött költeményei és műfordításai (2002) és Szulik József prózai írásaiból (2004) című, Óbecsén megjelent könyveiben a jeles XIX. századi elődjének állított emléket. Rokay Zoltán a verseskötethez írt bevezető tanulmányában kiemelte: Szulik József óbecsei plébánost ott kell látni a XIX. század jeles katolikus papköltői, Mindszenty Gedeon (1829–1877), Tárkányi Béla (1821–1886) és Lévay Mihály (1862–1948) társaságában. 
Régi óbecsei háborúk és helyi viszályok emlékét idézte meg Rokay Zoltán, amikor megjelentette Fonyó Pál 1881-ben Baján kiadott Módszertani hitelemzések a rom. kath. népiskolák III. osztálya számára című kötetének hasonmás kiadását (Óbecse, 2015). Fonyó Pál 1890-ben került a városba. Felettébb hálátlan feladat lehetett az országos hírnevet szerzett, hívei által a rajongásig szeretett papköltő, Szulik József halála után szolgálatot vállalni a korabeli Tisza mente szellemi központjában. A Zomborban megjelenő Bácska 1890. augusztus 5-i számában közölt Plébános és tanító választások című tudósításában nem véletlenül fogalmazott így a tudósító: „Ember, pap, hazafi legyen az illető, ezenfelül tudományosan képzett, [aki] a Délvidéken annyira exponált ezen nagyközségben a magyarság zászlaját” lobogtatni szeretné! Néhány héttel később a lapok Fonyó Pál győzelmét jelentették.
Fonyó Pál módszertani munkájával a maga korában úttörő szerepet vállalt a magyarországi katolikus hitoktatás megújításában. Rokay Zoltán bevezető tanulmánya szerint, a hódoltsági üldöztetést követően, a felvilágosodás és a „liberális forradalmak” lecsengése után, a materialista világnézet terjedésére adott válaszként, az 1880-as években érkezett el a katolikus egyház megújulásának ideje. A felbomlani látszó erkölcsök tették halaszthatatlanná a hitoktatás megújítását, a szerző megfogalmazása szerint: a katechetikát „ki kellett szabadítani az elméleti félhomályból”, pedagógiailag élővé, hatásaiban átfogóvá kellett fejleszteni. Fonyó Pál első munkája, az Ápoljuk-e a hitéletet? című írása 1873-ban Keletéri néven, Pesten jelet meg, az ezt követő évtizedek számára a szakadatlan munkálkodást jelentették, sorra jelentek meg a katolikus növendékpapoknak és a tanítójelölteknek szánt hitelemző tankönyvei. Rokay Zoltán Fonyó Pált kiváló képzettsége mellett a rátermettség tekintetében is jó plébánosnak vélte, olyannak, aki „jól gazdálkodott és gyarapította az egyházközség javadalmát”. Rokay atya közel évszázad múltán, 1982-ben követte Fonyó Pált a Tisza-parti város plébánosi tisztségében, így tehát nemcsak a hitben, de a szolgálatban is kötődött a nagy elődhöz, elkötelezettségének adta tanújelét, amikor újra a történelmi érdeklődés középpontjába emelte a tudós előde elfeledett alakját.
Vidékünk XVIII. századi története szempontjából is felettébb izgalmas olvasmány Rokay Zoltán Mária Terézia jámborsága című, közel kettőszáz illusztrációval ellátott, forrásértékű kötete, mely határozott körültekintése révén üde színfoltja vidékünk bátornak korántsem mondható történetírásának. Könyvében a szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint a jeles uralkodó Délvidék sorsát is befolyásoló döntéseinek tudományos összefoglalására, jámborságára hivatkozva pedig uralkodói magatartásának keresztény elkötelezettségére hívta föl a figyelmet. Hogy Mária Terézia szuverén uralkodó volt, s olykor a római katolikus egyházzal szemben is érvényesítette akaratát, annak Rokay Zoltán számos bizonyságát lelte. A szabadkai egyházi és társadalmi élet változásai Mária Terézia uralkodása idején című tanulmányában részletesen bemutatta, hogy miután a császárnő 1743-ban kiváltságlevelével Szabadkát (Szent Mária városát) kamarai mezővárossá nyilvánította, hogyan ruházta át a ferences atyákról a lelkipásztori teendőket az egyházmegyei papságra, majd ezt követően 1773-ban hogyan alapította meg a szabadkai Szent Teréz Plébániát. 1779. január 22-én kiadott Privilégiumával pedig Szent Mária kamarai mezővárost Maria Theresiopolis néven szabad királyi várossá nyilvánította.
Hasonlóan izgalmas a szerző Mária Terézia és a felsőoktatás című tanulmánya is, melynek témája már a magyar nemzet történetének fontos fejezetét is érinti. „Mária Terézia álláspontja a katolikus egyházzal szemben és a katolikus oktatást illetően teljesen megfelelt a felvilágosult és abszolutista (mindentől független, önhatalmú) uralkodó álláspontjának” – emelte ki Rokay Zoltán, s emlékeztetett a császárnő 1770-ben tett kijelentésére, miszerint: „Az iskola politikum, és az is marad!” Reformjainak alapelve: a tudás és a tudományok a közjó ügyét szolgálják, függetlenül a vallási hovatartozástól és az egyházi vagy szerzetesrendi értékektől. Ezzel magyarázható, hogy a császárnő keresztény jámborsága ellenére 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, intézményeiket, javaikat az udvar kisajátította. Az 1777-ben közrebocsátott Ratio Educationis pedig egyértelművé tette, birodalma országaiban a közoktatás ügye, annak intézményei, hivatalai betöltésének és a tananyag tartalmának kérdése központi, állami (nem egyházi) hatáskörbe tartozik, a felügyeletet és az irányítást pedig a helytartótanács és annak szervei látják el. 
Mária Terézia és a zágrábi püspökség című értekezésében a történész annak az öt püspöknek, egyházi méltóságnak a rövid pályarajzát adja, akik a császárnő uralkodásának négy évtizede során a horvát egyház élén álltak, s akik közül kimagaslott Ivan Krstitelj Paxy, az utolsó szerémségi püspök, hiszen 1773-ban XIV. Kelemen pápa püspökségét egyesítette a boszniai püspökséggel. Mária Terézia idejében, 1765-ben Péterváradon gimnázium nyílt, 1767-ben pedig Varazsdon megalapította a Horvát Királyi Tanácsot, melynek működésében a katolikus egyháznak is maghatározó szerepe volt. Mária Terézia és a szerb ortodox egyház című tanulmányában a szerző az 1690-ben Arsenije Čarnojević pátriárka vezetésével Magyarországra érkezett szerbek ortodox egyházának a katolikus birodalomba történő beilleszkedésének összetett történetét tárgyalta. 
Rokay Zoltán professzornak, egyháztörténésznek 2019-ben több évtizedes tanszékvezetői, hiánypótló történetírói tevékenységéért méltán ítélték oda a rangos Fraknói Vilmos-díjat. 

Nyitókép: Rokay Zoltán (1947–2024) / forrás: Subotička Biskupija – Szabadkai Egyházmegye