2024. május 21., kedd

„A szeretet a fegyver, amellyel győzni kell”

120 éve alakult meg a Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület (3.)

Szeged vagy Temesvár?

Udvarias elköszönés lehetett Rónay Jenő elnök kérdése: hol rendezik meg a jövő évi közgyűlést? – de bizonyára ő sem sejtette, hogy ezzel a lelkek mélyén évtizedek óta lappangó indulatokat érintett. Az 1904. december 12-én Délmagyarország nyolc vármegyéje vezető férfiainak részvételével Temesváron, Telbisz Károly polgármester meghívására, Rónay Jenő elnök, valamint László Gyula és Kern Lajos alelnökök vezetésével a megyeház dísztermében megtartott éves közgyűlés ugyan még békésen lezajlott,[1] egy évvel később, 1905-ben azonban megjelent Steiner Adolf temesvári ügyvéd Temesvár és a DMKE című brosúrája, mely alaposan fölkavarta a közélet csendjét és békéjét.

Steiner Adolf írásának beköszönő soraiban leszögezte: Temes vármegye és Temesvár számára egyaránt „nagy horderejű kérdés”, hogy a nemrég megalakult Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesületnek hol legyen a székhelye. Szeged nem is tartozik a „szoros értelemben vett Délmagyarországhoz”, ezért a közművelődési egyesület megalakulásakor Temesvár, „mint a Délvidék földrajzi és kulturális központja” csak úgy volt hajlandó együttműködéséről biztosítani a szervezőket, ha Szeged városa biztosítja neki az egyletben a teljes paritást.[2] A szerző úgy ítélte meg, hogy Szeged, mint törvényhatósági központ Bács, Csanád, Csongrád és Torontál vármegyék közvetlenül a hatáskörébe vonta, míg Arad, Békés, Krassószörény és Temes vármegyék Temesvár központtal csak afféle „kerületet” alakítanak, ami rájuk nézve, módfelett méltánytalan.

A méltatlan, éppen ezért tarthatatlan helyzetben Temesvár polgármestere, Telbisz Károly 1904. október 5-én „tág körű” értekezletet hívott össze, mely a város társadalmát képviselte, melyen határozat született, miszerint: „Délvidéknek magyar kulturális irányban való vezetése ama város által történjék, amely vele a közös történelmi múlt ezer meg ezer szálával van összekapcsolva.” Ez a város pedig nem Szeged, hanem Temesvár. A történelem tanúsága szerint ugyanis a szoros értelemben vett Délvidék Temesvárral együtt négy századon át végigszenvedte a török rabigát, és még áldozata volt a félhold uralmának akkor is, amikor a többi magyar részek már rég felszabadultak, Délmagyarország, és központja Temesvár már a XIV. század második felében a törökök elleni küzdelem színterévé vált, és a török uralom alól csak a XVIII. században szabadult fel.[3] Steiner Adolf meglátása szerint „Temesvárnak és a Délvidéknek egymásra való kölcsönhatását fokozzák még a közös vonásokat feltüntető etnográfiai szempontok. Ezek szerint a négy főelem, a magyar, német, oláh és szerb nemzetségűek majdnem egyenlő számarányban egymás közt teljesen elvegyülve laknak. Itt tehát a testvéries megértés és együttműködés minden feltétele megvan. Ellenben a Szegedről kiinduló kultúrmozgalom e vegyes ajkú vidéken idegen talajra talál.[4]

Temesvárnak a Délvidék magyar kultúrájában játszott vezető szerepét bizonyítja a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat, amelynek saját tudományos folyóirata van, a Délmagyarországi Természettudományi Társulat, a Délvidéki Kárpát-Egyesület és annak Néprajzi Múzeuma, a Délvidéki Nemzeti Szövetség, az Arany János Irodalmi Társaság Szentkláray Jenő és Szabolcska Mihály elnökletével. 1858-ban, a magyar hírlapirodalom kezdetén Pesti Frigyes Delejtű címmel Temesváron jelentette meg hírlapját, azóta 12 magyar lapja és folyóirata van a városnak, köztük a legújabb a Temesvári Hírlap című napilap. Temesvár tanintézeteinek száma negyvenhat, közöttük a legtekintélyesebb a „száz év óta fennálló, a hazafiság s magyarság oszlopát képező róm. kath. főgimnázium az egész Délvidékről idesereglő különféle ajkú tanulóságnál mindig híven teljesítette misszióját”.[5] E fölöttébb gazdag történelmi és kulturális hagyományokkal birtokában Temesvár – Temes vármegye központjaként – méltán követeli magának az elsőbbséget. Megalázó és lekicsinylő, hogy Szeged városa csakis Szeged ügyének tekinti az egész DMKE ügyet. „Temesvár sz. kir. város közönsége teljes joggal követeli a vezérszerepet a magyar kultúrának Délmagyarországon való terjesztésében, főleg midőn e város kiváló elméjű és nagy látókörrel bíró polgármestere Telbisz Károly a DMKE vezetőségével szemben […] maga mögött tudja városunk egész társadalmát”[6] – fejezte be Steiner Adolf indulatoktól sem mentes Temesvár és a DMKE című dolgozatát.

Bizonyára a maga korában nagy visszhangot keltett a közélet fórumain a temesváriak kisajátító kísérlete, a Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület azonban Szeged székhellyel 1918-ig a Nagy Háború végéig, a történelmi Magyarország összeomlásáig végezte szervező munkáját, tevékenységét a sajtó működése során mindvégig lankadatlan lelkesedéssel követte.

Amíg a háttérben indulatos politikai-közéleti viták zajlottak, elszánt vezetői irányításával a Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület tagjai lelkiismeretesen végezték a befolyásuk alá tartozó vidék kulturális fölvirágoztatását. Meggyőződésük lendületet és lelkesedést hozott a Délvidék legeldugottabb tájaira, nemes igyekezetük hangot kapott, Fehértemplom, Versec, Pancsova és az egész Al-Duna vidékén is, új tartalmat hozva ezzel az iskolák, a művelődési egyesületek és a sajtó életébe. 1905. április 8-án Simó Géza polgári iskolai tanár szerkesztésében Titelen megjelent a Csajkás-vidék és környéke legelső magyar lapja, a Titel és Vidéke, mely magát társadalmi, gazdasági és közművelődési hetilapként hirdette. „Ha a közművelődési egyesületek építik az új kor végvárait, akkor idelenn, Magyarország déli részén a D.M.K.E. titeli fiókja rakja alapjait a legszélső bástyáknak – írta a lap első számának Beköszöntő című vezércikkében a szerkesztő. – Nem kőből épül az, hanem annak a pásztordalnak emlékéből, mely 400 év előtt magyarul csengett úgy [a] fennsíkunkon, mint az alatta elterülő áldott rónán…, de elnémult a másfélszáz évig szakadatlanul tomboló ozmán paripák patkói alatt. Nem harci riadó zúg a bástyafokon, hanem együttes munkára hívó szózat zendül utódaihoz azon új telepeseknek, kikkel egymás mellett harcolva törtük meg a mohamedán világuralom végső erőfeszítését a délvidék harcterein. S íme, e bástyán ma vállvetve dolgozik minden polgártársunk, akár magyar, akár idegen ajkú tanította az első szóra. Együtt küzdünk, hogy hazánk és nemzeti intézményeink keretében gazdasági forrásaink bővüljenek, művelődésünk terebélyesedjen és erősbüljön.” Megérti ezen szózatot a vidék lakossága, amely – a Beköszöntő írója szerint – nyelvi különbség nélkül tömegesen sietett a Csajkás-vidék és környéke első magyar lapjának a támogatására. „Indulj hát utadra szerény lapocska! S ha egykor sikereidért érdemet osztogatnának, egyik felét nyújtsd oda annak a magyarnak, ki testvéri szeretettel ölelte keblére e szép ország más nyelvű fiát; de a másikat tűzd annak keblére, ki ugyanazokkal az érdemekkel, bár még idegen ajkon küzd a nagy célért: a nemzet boldogságáért.[7] A hetilap a szerkesztők szándéka szerint a titeli és zsablyai járás közművelődési, közigazgatási és gazdasági kérdéseivel kívánt foglalkozni, s ezen jártások községeinek, egyházainak, egyesületeinek, társulatainak, szövetkezeteinek és iskoláinak ügyeit tárgyilagos értékelés és véleményezés által igyekezett előbbre vinni. „Figyelmünket kiterjesztjük mindazon vármegyei és országos jelentőségű dolgokra, melyek a Csajkás-vidéket és környékét általában, vagy annak személyeit különösen érdeklik. Bő tudósítást adunk a vármegye közgyűlésén, vagy bizottsági ülésein hozott határozatokról, a két járás főszolgabíróságainak és más hatóságainak intézkedéseiről.”[8] A szerkesztőség és a kiadóhivatal szándéka szerint a lap nyitott minden áldásos eszme megvalósítására, minden közérdekű panasz elmondására.

A Titel és Vidéke című lapot a Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület titeli fiókja jelentette meg, s mert a szerkesztősége hazafiúi meggyőződéssel vallotta: a titeli és zsablyai járások területe egyik leggazdagabb vidéke Magyarországnak, 1905. szeptember 30-i számában közölt vezércikkében ismételten felszólított minden, a közösség sorsának jobbításán munkálkodó, közéleti embert, támogassa a hírlapot programja megvalósításában. „A magyar nemzeti egység szolgálatában hirdettük a testvéri szeretetet minden nemzetiségű, vallású és foglalkozású állampolgár iránt – olvasható a lap 1905. szeptember 30-i számának vezércikkében. – Együtt védtük a földet, népét és alkotmányát; együtt dolgoztunk hazánk gazdagodásán, művelődésén; közös erővel kell megvédenünk veszélyben forgó nemzeti kincseinket, visszaszerezni veszendőbe ment javainkat.”[9] Nemes szándékai ellenére a Titel és Vidéke rövid életű lapnak bizonyult.

A DMKE, a délvidéki magyarság mindennapjainak támogatója akkor szűnt meg, amikor a trianoni határok Szegedtől, a központtól elszakították a gondjaira bízott magyar területeket. Feladatát és szerepét a Délvidék elcsatolt területein más közművelődési intézmények több-kevesebb sikerrel vették át. Már javában tartottak a mozgósítások, amikor 1915. január utolsó napjaiban – küldetésük jelentőségének ismeretében – Scossa Dezső ügyvezető alelnök Szegedre, rendkívüli közgyűlésre hívta a Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület választmányi tagjait.[10]

 

Újrakezdés – az elszakított területen

A trianoni országcsonkítás utáni újrakezdés gondjairól és nehézségeiről számolt be Németh Ferenc a Várady Tiborral közösen megjelentetett Országok változnak, kultúrák maradnak című 2022-ben közzétett kiváló történeti kiadványban közölt Újrakezdés, kisebbségi sorsban, országos kisugárzással – A Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület (1921–1934) című tanulmányában. A szerző kiemelte: a Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület munkáját Trianon után az 1885-ben Nagybecskereken alapított Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület folytatta, elsősorban Várady Imre (1867–1959) ügyvéd, jogász, politikus, országgyűlési képviselő és szenátor bátor kezdeményezése nyomán. Alakuló-tisztújító közgyűlésére 1921. július 18-án került sor.[11] Tanulságos Csuka János gondolata, amelyet Németh Ferenc idézett: „Torontálban aránylag több magyar vezető intelligens ember maradt meg a helyén legalább az első időkben, mint Bács megyében, és így már az első tapogatózó próbálkozásoknál igen értékes segítőtársak állottak mellette.”[12] Ezért történhetett, hogy a bánáti bátor kezdeményezést a történelmi Bács-Bodrog vármegye elszakított területein nem követte hasonló, egységes akció. A. Sajti Enikő a kötethez írt bevezető tanulmányában kiemelte: a több mint félmillió vajdasági magyart a hivatalos körök szemében az tette különösen veszélyessé, hogy „1918 előtt ők voltak az államalkotó nemzet, a Délvidéken tehát a magyar állameszme ütközött az új állam érdekeivel”.[13]

A Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület több, mint egy évtizeden át folytatta gazdag és szerteágazó tevékenységét, mígnem 1934. április 14-én a Dunai Bánság Királyi Bánsági Közigazgatási Hivatala betiltotta a működését. A betiltás és az újrakezdés történetét Várady Tibor Magyar kisebbségi kultúrélet a jugoszláv királyságban – Betiltások és jogi próbálkozások tükrében – című tanulmányában foglalta össze, melynek lényege: az 1921-ben engedélyezett és jóváhagyott egyesületi szabályzat 1. §-a értelmében az egyesület elnevezése Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület volt, amelyből törölni kellett a Torontálvármegyei kifejezést. A hatalom azonban úgy értelmezte, hogy a kihagyás után már egy jóvá nem hagyott, azaz „egy nem létező” egyesület működött. Két évig tartó jogi procedúra után 1936. november 6-án – kizárólag Becskerek területére korlátozva – Petrovgrádi Magyar Közművelődési Egyesület néven végre engedélyezték a működését.[14] Érdemes fölidézni az ismét csatasorba álló, lelkes emberek névsorát: elnöke dr. Várady Imre, alelnöke Kovács István prelátus, igazgatója Marton Andor, ügyésze dr. Borsodi Lajos, titkárai dr. Várady József, Nagy Géza és Böhm Károly, pénztárosa Ambrózy Zoltán, könyvtárosa Grollshammer Béla volt. A választmányi tagok a Vajdaság minden részéből származtak. A munka folytatásaként 1937. február 27-én az egyesület „lelkes és nagyszerű ünnepélyt” rendezett elnökének, dr. Várady Imrének 70. születésnapjára. Az ott elhangzott méltatás szerint: „Az ő megértő és mindent átgondoló munkásságának gyümölcse az is, hogy ma sokkal könnyebb Jugoszláviában magyarnak lenni, mint évekkel ezelőtt. És egyáltalán mivé lettünk volna mi, ha elszenvedett hajótörésünk után nem adott volna a Gondviselés nekünk egy Várady Imrét.”[15]

1940. novemberében Újvidéken megalapították a Jugoszlávia Magyar Közművelődési Szövetséget, amely szándéka szerint ernyőszervezetként fogta volna össze a délvidéki magyar közművelődési egyesületek munkáját. Díszelnöke Sántha György, elnöke Krámer Gyula, alelnökei Ágoston Sándor, Korányi Elemér és Bisingen Ernő voltak. Az egyik egyesületi jegyzőkönyvben ez olvasható: „a magyar kultúrszövetség megalakulása remélhetőleg megteremtette az annyira áhított magyar egységet is, úgy, hogy a jövőben már nem lesz elválasztó vonal magyar és magyar között”.[16] Szándékaikat és terveiket azonban ismét felülírta a történelem. Az 1921 óta hányatott sorsú délvidéki magyar kulturális-közművelődési egyesületek – hol Magyar Közművelődési Egyesület, hol Bánsági Közművelődési Egyesület, máskor Jugoszláviai Magyar Közművelődési Egyesület, ismét más alkalommal Petrovgrádi Magyar Közművelődési Egyesület – története újabb fordulathoz érkezett.

 

(Folytatjuk)

 


[1] A DMKE közgyűlése; Szegedi Napló, 1904. december 11. 2–3. p. és A D.M.K.E. közgyűlése; Szeged és Vidéke, 1904. december 13. 6–7. p.

[2] Steiner Adolf, dr.: Temesvár és a DMKE; Temesvár – Mongold Sándor nyomása, é. n. [1905] 3. p.

[3] Uo. 10–11. p.

[4] Uo. 11. p.

[5] Uo. 13–14. p.

[6] Uo. 30. p.

[7] Beköszöntő; Titel és Vidéke, 1905. április 8. 1. p.

[8] Előfizetési felhívás; Titel és Vidéke, 1905. április 8. 1. p.

[9] Olvasóinkhoz; Titel és Vidéke, 1905. szeptember 30. 1. p.

[10] A D.M.K.E. rendkívüli közgyűlése; Fehértemplom és Vidéke, 1915. január 21. 3. p.; - á -: A Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület; Fehértemplom és Vidéke, 1915. február 4. 1–2. p.

[11] Németh Ferenc: Újrakezdés, kisebbségi sorsban, országos kisugárzással – A Torontálmegyei Magyar Közművelődési Egyesület (1921–1934); In: Németh Ferenc – Várady Tibor: Országok változnak, kultúrák maradnak; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2022. 57. p.

[12] Uo. 54. p.

[13] A. Sajti Enikő: Előszó; In: Németh Ferenc – Várady Tibor: Országok változnak, kultúrák maradnak; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2022. 7. p.

[14] Várady Tibor: Magyar kisebbségi kultúrélet a jugoszláv királyságban – Betiltások és jogi próbálkozások tükrében; In: Németh Ferenc – Várady Tibor: Országok változnak, kultúrák maradnak; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2022. 100. p.

[15] Németh Ferenc: Kétévi betiltás után lokális szintre zsugorodva – Az újraindulástól (1936) a megszűnésig (1941); In: Németh Ferenc – Várady Tibor: Országok változnak, kultúrák maradnak; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 2022. 124. p.

[16] Uo. 131. p.

Nyitókép: Temesvár, Wikipédia